Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Történelem - Paczolay Gyula: Varga Jenő. Az elfelejtett és méltatlanul mellőzött tornász mágus
HALASI MÚZEUM 4. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 140. évfordulójára 387 Varga Jenő. Az elfelejtett és méltatlanul mellőzött tornász mágus Paczolay Gyula Varga Jenővel, pontosabban szellemi hagyatékának morzsáival 1954-ben ismerkedtem meg, amikor a Szilády Áron Gimnázium tanulója lettem. Testnevelő tanárom — Horváth A. István (Pikó) — osztályparancsnokká nevezett ki, és így a szertárba szabad bejárásom volt. Egy alkalommal felfedeztem, hogy az ódon szekrényben nagyon régi torna szakkönyvek, gyakorlat leírások, versenykiírások vannak. Abban biztos voltam, hogy ezek nem Pikó könyvei, mivel őt ekkor még csak a kézilabda érdekelte, hanem valamelyik korábbi elődje tulajdonát képezhették. De ez nekem akkor egyáltalán nem volt fontos. A fontos az volt, hogy ezekből megtanulhattuk a torna sportág rejtelmeit. A varázslat hatására le is mondtam arról, hogy korábbi elhatározásom szerint erdész leszek, mivel olyan tudásra tettem szert, hogy a torna szakosztály vezetője lettem, szerveztem az edzéseket, még felsőbb évesek is jártak az edzéseimre, pl. Weibl Jóska és Bor Dezső, a többiekre már nem emlékszem pontosan. A mi osztályunkból a leglelkesebb társam Kupa Tóni volt. Harmadikosok voltunk, amikor Pikót egy nagy vihar beüldözött a tornaterembe, és akkor ő megállapította, hogy olyan jók vagyunk, hogy elmehetnénk a megyei középiskolás bajnokságra. Be is nevezett minket, mi el is utaztunk Kiskunfélegyházára, ahol megismerkedtem a másik halasi nagysággal: Túlit Péterrel. Péter bácsi köntörfalazás nélkül kijelentette: „Üdvözlöm apádat, és üzenem neki, hogy írasson át a Petőfibe”. (A volt testnevelési gimnáziumba Félegyházára.) Ez nagyon kedvezett elképzeléseimnek, hogy testnevelő tanár leszek. Ezután hosszú időn keresztül a szakanyag tulajdonosával nem találkoztam, pedig akkor, amikor egyetemi hallgató voltam, Budapesten élt, és kis szerencsével találkozhattam volna vele. Legközelebb szellemével Erdélyben találkoztam. A magyar ifjúsági válogatottal, saját egyesületem tornászaival sokat jártam Romániában. Feltűnt nekünk, hogy nagyon jól képzett edzőik kivétel nélkül magyar származásúak. Érthetetlen. Amikor Kolozsváron szerepeltünk a halasi csapattal, találkoztam egy „öreg“ edzővel, aki elmondta, hogy ők Varga Jenő tanítványai voltak az egyetemen. Sajnos, akkor még nem tudtam, ki volt az a Varga Jenő. Csak akkor tudtam meg, amikor írtuk a Kiskunhalasi sportalbumot (2005), hogy tanított a gimnáziumban egy ilyen nevű testnevelő tanár, akinek az iskolán kívüli munkásságáról az évkönyvek diszkréten hallgattak. Nem akarom részletezni, milyen sok munkámba került az adat morzsák összeszedése, amelyeket volt tanítványaitól, kollegáktól gyűjtöttem össze, és még közel sem jutottam a végére. Legutoljára akkor lódult meg a kutatás, amikor a Magyar Torna Szövetség „A Magyar Torna Halhatatlanja“ kitüntető címet adományozta - posthumus - Pelle Istvánnak, aki minden idők legeredményesebb tornásza marad. A Torna Barátok Köre összejövetelén a díjátadó ceremónia filmjét az egybegyűltek megtekinthették, hiszen Sasváry László alapító elnök és a baráti Kör alapította a kitüntetést. Visszatérve a filmre: a bemutatott anyag bizonyíték arra, hogy Varga Jenő edzőtársa, mai fogalmaink szerint edzője volt Pelle Istvánnak. Abban az időben ugyanis nem annyira az edzők képezték a versenyzőket, hanem a tornász közösség és a jó barátok segítették egymást.
