Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)

1. Történelmi nyomok

csak az ő cifra szűrjét, nagyszélű, darutollas kalapját, taligakerék formájú sarkantyúját bámulták a vasas tisztek, majd felszólították, hogy mutatná meg, miképpen kezelték az árkányt. Szűr József elmondta, hogy ő azt csak a maga lován tudná megmutatni. Amikor lovára ült, s annak oldalát megszúrta a sarkantyújával, átrepült vele a kőfalon. Nem is találkoztak vele többé a vasasok.5

Később az osztrák-olasz-francia háborúban (1859), majd a Schleswig- Holsteinért folytatott harcokban (1864), sőt a mexikói, Miksa császár-féle új honfoglalásban (1864—1867) is részt vettek a kunsági lovasok, pedig egyik másikuk — mint Révész István, volt 48-as honvéd főhadnagy (ácsmester) — már házas ember volt, de örömmel kezeltek be a verbunkosoknak.

Még Mária Teréziától kapták a kunok ama kitüntetést, hogy lóra termettségü- kért a magyar szépség szabályainak mindenben megfelelő mivoltukért a kunsági fiúkat kizárólag a huszársághoz sorolták. Ez a kiváltságuk 1848-ig tartott. Amikor - az önkényuralom idején — a gyalogsághoz sorolták őket, ezt annyira lealázónak tekintették, hogy közülük számosán „félre álltak”, s mondogatták: Inkább betyár leszek, de bakancsos nem leszek! Ha papirosból lesz is a bakancsom, nem szaggatom el! Aztán „hátuk mögé terítették a szűrt”, s a betyárok sorait sűrítették, ami a kiskunsági betyárélet szárbaszökkenéséhez vezetett. A dal pedig szárnyalt:

En ki egyszer küldöttem a csatába,

Bús kebellel bolygok most a puskába.

Ey apusba, bár nem tornyos kőhalom,

A szabadság templomának gondolom.

Vagy a néplélek formálta ilyen dalsorok:

Fölnyergelem szürke paripámat,

Fegyveremre más ne tartson számot,

Senkié sem, iga% keresményem,

Eyt vedd el hát kutya német tőlem.

Sarkantyú viselésüket csak sokára hagyták el a kun legények. A 1890-es években még sok sarkantyús legényt láttunk, kivált ünnepélyes alkalmakkor. De sarkantyús csizmáikat az öregek is nehezen hagyták el. Az 1890-es években, diák ágyamban, a hajnali órákban még többször hallgathattam — örömmel — az ablak alatt szőlőkapálásra igyekvő öregek sarkantyú pengését, pedig a szőlőtőkékben gyakran fölbukdácsoltak.

Népünk ló imádata a legutóbbi időkig kiütközött. Valósággal szemefénye volt a gazdáknak egy-egy szép remondának való csikó. De kocsis és igavonó lovaikat is csaknem dédelgették.

A legjobb pénzkereseti forrásuk az értékes, szép lovak voltak. Ifjaink pedig, amikor csak arra alakalom nyílott, csoportosan is lóra pattantak. Ünnepélyes alkalmakkor (ágyvitel, stb.) vagy előkelőségek érkezése alkalmával ifjaink mindig örömmel szerveztek lovas bandériumot és úgy parádéztak. Pásztorünnepeken, lakodalmi alkalmakkor gyakran rendeztek futtatásokat.

7