Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)

10. Csikónevelés

jával, s mind a kettő húzott a szántáson. „Le is adózott”, s húzott hűségesen. Mikor itt is jól kifárasztották, s a párja is kifáradt, a kocsival kimentek a gyöpre. Ott egy kissé megkocogtatták. Nagyon jó kocsi ló lett belőle.

— A szelíd csikót korcsolya nélkül is be lehetett tanítani. Ennél is a belső istrángot vetették fel, s hármasban könnyen megszokta a járást a hámban. Ha látták, hogy megszokta a járást, a mellette levő öreg lovat (megtört vén lovakkal szoktatták) kifordították, s a csikó került a rúd mellé. Nem is volt hiba. Szép csendes lépésben kezdték vele a kocsikázást, s apránként, a következő napokban már megszokta, s jó húzó lett, de csak apránként tették a kocsira a nagyobb-nagyobb terhet.

— Egyik polgár kétéves korában kezdte a csikót kocsizni. Gondolta, hogy könnyebb betörni míg fiatal, s nem olyan kierősödött. (Nem engedi az erős magát könnyen letöretni.) Jobbról egy öreg lovat fogott, egy másik fiatal csikót (szerette volna, ha a kettő együtt tanulna be) csárul kötött mellé, amazt hajszárul, s lépésben az udvaron és kaszálón megindította. Ezek a szeb'd csikók — mivel kétszer-három- szor felvetett istráng nélkül próbálta —, negyedszer már szépen behúzták a kocsit, felvetett istránggal is. Télen-nyáron bent tartotta őket az istállóban, s herézte. így kezesek lettek, s az ilyeneket sokkal könnyebb volt betanítani. De ha negyedik évében volt, s szilajon nőtt fel a csikó, bizony akkor korcsolyába kellett befogni.

Molnár Ferenc gazda a csikók betörésénél ezeket mondotta:

— Nagyapáink idejében megvárták, míg a szilaj csikó a ménesben vagy a gazdaságban eléri a három-négy éves kort. Akkor is inkább tavasszal, mivel ilyenkor le volt teleltetve, s így gyengébb volt. Először is behajtották az akolba, ahol teleltek (csak nyáron verték ménesre). Ez könnyen ment. Ha nem hagyta magát egykönnyen megfogni, akkor kötéllel, hurokdobással fogtuk meg. Sokszor az anyja nyaka is belekerült, mert az anyja is ott volt; tudniillik az egész falkát beterelték. Mind behajtották. Új erős kötőféket húztak a fejére, igencsak kettőt, mert egy embert vitt volna világnak. A kötőfékek közül az egyiket kötéllel kitoldták, s elvezették félre a tanyától, hogy ne lássa a többit.

— Elkezdték rajcsúroztatni, homokos vagy szántóföldön, hogy kifáradjon. Pár órai rajcsúrozás volt. Közben többször megállították. Horkolt és hátrált az embertől. Csak a lóhajtó maradt ott, mert félt a sokaságtól, s tekintgetett félre, hogy van - nak-e, s mit akarnak vele? A lóhajtó kezében ökörhajtó ostor volt. Nem mindig csapdosott vele, csak mutatta, figyelmeztette. A szünet közben — ha lehetett — először az orrát, fejét, lopva meg-megsimogatta, megveregette, később a nyakát. Mikor ezt megengedte, a loboncos avas szőrén húzogatta a kezét a lapockáján, később a lábszárán, hátán, hogy szokj a meg. Gorombául nem volt szabad hozzá beszélni, zajongni se igen, mert nyugtalanította.

— Lassan ezt megszokta, a két-három órai rajcsúr után másnap újra gyakorolták, harmadik nap szintén, de a jászolnál állva két kötőfékszárral a zabló süvegfájához kötötték, s kantárt (a kantáron zabla) tettek a fejére. Fejét fenntartotta, hányta, rázta. Kénytelenek voltunk ilyenkor a zablóba állni. így zablásan vezették ki. Rázta a fejét, sehogy se tetszett neki. A zabla szabadon volt, csak a kötőfék végéhez kötött köté107