Juhász Antal: A Halasi puszták az 1870-es években - Thorma János Múzeum könyvei 38. (Kiskunhalas, 2013)
Összegzés
ben írtakat). Közülük némelyeknek két tanyája is volt és az egyikben maguk tartózkodtak a családdal, a másikat kiadták kertésznek, aki az állatok gondozását végezte. A cselédes tanyák másik felében maga a birtokos és családja is kinn tartózkodott. Ezekben a tanyákban túlnyomórészt éves bérest fogadtak, nőtlen legényt, a sok nagyjószágot tartó gazdák kettőt-hármat is, és előfordult „személyes szolgálatot teljesítő” cselédlány, szakácsnő és/vagy mindenes alkalmazása. A haszonbérbe adott tanyák nagyobb részében: 64 közül 45-ben a bérlő egy vagy több bérest fogadott, amiből arra következtetek, hogy a gazdák legalább 80-150 holdas tanyás birtokot adtak bérbe, ahol a bérlők számottevő jószágállományt tarthattak. A népszámlálás külterületi összesítőjének rovatos számbavétele során 395 olyan tanyát találtam, ahol „földbirtokos” foglalkozású személyt írtak össze, tehát a tanyáknak több mint felében lakott a birtokos vagy örököse. Ez a számbavétel alátámasztja a fentebbi becslést s arról bizonykodik, hogy a halasi gazdák tanyákra költözése 1870-ig számottevően előrehaladt, - sokkal inkább, mint az eddigi szakirodalom azt vélte. * A kataszteri térkép mutatja, hogy a tanyás gazdák általában nagyobb területet használtak legelőnek és kaszálónak, mint amekkorát szántóként műveltek. A legelők és a kaszálók különösen a nagygazdák birtoktestjein két-háromszor - gyakran többször - nagyobbak a szántóterületnél. Ez a földhasználat alátámasztja a néprajzi kutatás korábbi tapasztalatát, mely szerint a gazdák elsődleges termelési ágazata a legeltető-istál- lózó állattenyésztés volt. A puszták nagy részén a természetföldrajzi adottságok hosszú időn át ezt tették lehetővé. A sívány homokot szántani sem volt érdemes. Ott erdőt ültettek, a terjeszkedő szegediek szőlőt telepítettek. Ugyanakkor a tanyák háromnegyede mellett veteményes- és/vagy gyümölcsöskert zöldellt. A kis kertek bizonyosan az ott élők önellátását szolgálták, a nagyobb kertekből pedig jutott a piacra zöldségféle és gyümölcs. Galgóczy Károly - mint említettem - dicsérte a halasiak gyümölcsészetét, amit a város 1862-ben létesített kertészete alapozott meg, utóbb Szathmáry Sándor tanár nemesített gyümölcse, a Kieffer-körte tett híressé. Az 1870-es évek végéig igen kevés tanya mellett telepítettek szőlőt, - igaz, sok családnak a város melletti Öregszőlőkben volt szőleje. A fíloxéra utáni szőlőtelepítésben inkább a Jövevények”, elsősorban szegediek jártak élen. Szembetűnő, hogy az exten- zív állattartó és szemtermelő nagygazdák később is csak pár hold szőlőt telepítettek. Térképünk szemléletesen tükrözi a földtulajdon körülhatárolásának és védelmének archaikus módját: az árkolást. Árokkal védték a veteményest, a gyümölcsöst, a takar- mányost, a szérűskertet az állatok kártevésétől. A tanya körül kerítést viszont, csaknem a 20. század elejéig, nem készítettek. Forrásaink egybehangzó tanulsága: a szegedi telepesek példája nyomán vontak léckerítést a tanyák körül, de ez az 1960-as évekig nem vált általánossá. 75
