Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János levelezéséből
114. Thorma János válasza a „Festőink körünkben” című közleményre Nagybánya, 1906. július 26. A Nagybánya és Vidéke legutóbbi számában Ajtay Gábor dr. egy kissé merész kirohanást intéz a nagybányai festőiskola ellen. Mi inkább stílusgyakorlatnak tekintvén e támadást, az a mi gárdánkban nagyobb emóciókat nem keltett, s bátran napirendre térhetnénk efölött, ha nem tapasztalnék, hogy Ajtay dr. sorai a közönség között sokkal nagyobb megbotránkozást idéztek elő, mint állítólag mi, festők, az ő társadalmának konvencionális szokásaiban. Ez utóbbi körülmény mérlegelése adja kezembe a tollat, hogy néhány sorban válaszoljak. Nagybányán immár tíz éve működik a festőiskola: ez idő alatt mintegy ötszázan fordultak meg városunkban a világ minden részéből, s hogy hasznára vagy kárára voltak-e Nagybányának, talán nem kívánja Ajtay dr., hogy azt bizonyítgassam. A festőiskola működött csöndben, hasznosan, s hogy mily eredménnyel, azt az időközi kiállítások igazolják. De nemcsak működött, hanem mindenkor a legszebb egyetértésben élt a város társadalmával. Mi értelme van tehát a mostani kirohanásnak? S főleg az oly nagy általánosságban tartott támadásnak? Talán valami új dolgokat fedezett fel a cikkíró most, tíz év után? Óriási póz s hihetetlen mértékű arrogancia kell ahhoz, hogy valaki a társadalom nevében ily hangon beszéljen a festőiskoláról, annak a társadalomnak nevében, mely tíz év óta szeretettel becézi a festőiskolát. Ajtay dr. meglehetősen értelmetlen oktatására mi a legkevésbé se szorulunk reá, s az iskolához adresszáltakat a jó ízlés nevében bátrak vagyunk visszautasítani. Mi az iskola határain belül a magunk birodalmában vagyunk, és főleg itt is nagybányaiak vagyunk, mégpedig oly pozícióban, mellyel, ha kérkedni akarnánk, joggal büszkélkedhetnénk is! A mi zászlónkon Nagybánya neve van fölírva, aki az alá sorakozik, az már eo ipso nagybányai. Mi értelme van tehát a „fogadd be a tótot”... közmondás idézésének. Azoknak az uraknak, kik messze földről ide jönnek, hogy a nagybányai művészi lobogó alá esküdjenek, a város nem adott és nem ad egy árva krajcárt sem, ellenben ők már nem egy ízben hírt és dicsőséget szereztek Nagybányának a múltban, s bizonyára szerezni fognak a jövőben is! Hát ez a tótság? Üssön a pennájára Ajtay úr! A festőiskola tagjai nem jelenségei Nagybányának, hanem erősen pozitív tényezői egy világot felölelő munkálkodásnak. Az ő sajátos vonásuk nem az, amit a cikkíró vél felfedezni bennük, hanem a munkára, a való élet és ember megismerésére való törekvés. Higgye el cikkíró, nem oly könnyű dolog ez! Mégis reájuk mondja: „hogy nem veszik figyelembe azt a másik világot, melyben köztünk élnek és lélegzenek”. Ez az abszurd mondás önmagát cáfolja le. Ne féltse cikkíró a festőiskola tagjait. Tudnak ők járni, nagyon is önállóan járni, sőt elöl járni! Azt hiszem, ez fáj a cikkírónak, ez sérti, ezért óhajtaná, hogy hódoljanak a konvencionális szokásoknak. De azért virtusnak legkevésbé virtus nyilvános nagy hangra lobbanni, főleg akkor, ha nem naív szemlélődő valaki. A cikkíró jobb ügyhöz méltó erőlködést fejt ki, hogy bebizonyítsa, hogy a festők mennyire ártanak Nagybánya karakterének azzal, hogy nem húznak ünnepi köntöst. Hát igaz, nem viselnek sem karperecét, sem fülbevalót a munkában. De talán ezzel csak nem ártanak Nagybánya karakterének? Hogy pedig mi Nagybánya karaktere, mi a társadalom, azt is megmagyarázza cikkíró a következőkben: „ez a társadalom roppant érzékeny. Bűneire éppúgy, mint erényeire. Bővelkedik mind a kettőben, de látni és hallani csakis jó tulajdonságairól akar. A karika79
