Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János levelezéséből
• Pottner: Emil Pottner (1872-1942) Hollósy müncheni tanítványa, 1896-ban és 1897-ben dolgozott Nagybányán. MNG Adattár 7667/1955 25. Thorma János Réti Istvánnak Nagybánya, 1898. ápr. 4. Édes Pista! Végre pompásan bevált az én taktikázásom, Erzsikével szemben óriási eredménnyel végződött, jóllehet egy kis szomorúságot is kellett neki szenvednie. Ugyanis legutóbbi leveledben írtad, hogy az ünnepekre haza jössz néhány napra, én ezt rögtön közöltem vele, mert szerettem volna látni a hatást, meg alkalmát is kerestem ezáltal, hogy rólad beszélhessek. De bizony nem tudtam kivenni semmi változást még az arckifejezésén sem. Néhány nappal húsvét előtt találkoztam édesanyáddal, és ő mondta, hogy fönt maradsz Pesten. Innét kezdődik azután az én mesterkedésem. Erzsikének nem szóltam róla semmit, csak vártam a fejleményeket. Húsvét vasárnapján gyönyörű szép nap volt, reggel korán láttam a templomba menni egyedül. Templom után, ahelyett, hogy rendesen haza ment volna, mint mostanában szokása volt, kikerült a piac sétányára, jóllehet csak egyedül volt, s ilyen módon legalább vagy ötször megjelent még a piacon anélkül, hogy ki lehetett volna venni, hogy sétál-e, vagy valami dolga van. Én nagyon jól értettem az egész sétát, s csak magamba szorítottam, amit tudtam, pedig el is kísértük azután Terivel hazáig, de ő vagy büszkeségből, vagy Teri előtt nem kérdezett tégedet. Bár azt hiszem, már sejtette, hogy nem jöttél meg. Délután vagy négyszer jártam a házuk előtt, mindig az ablakban láttam szomorúan nézni kifelé, mint aki még mindig reméli, hogy megláthat valakit. És ez a várakozás így tartott estig, talán még tovább is. Tegnap este volt hangverseny, úgy tizenegy óra után újból felkerestem Erzsikét, és egyszerre minden összefüggés nélkül a diskurzusra azt mondja „nagyon haragszom magára”. Én azt mondva rá „azt látom, hogy nagyon szomorúnak tetszik lenni, de azt mégsem hinném, hogy azért, mert reám haragszik”. Tetettem magam, hogy nem értem, találgatni kezdtem, hogy vajon miért, s a végin - megvallom, egy kis drukkok közt, de látszólag bátran - kibökkentette az igazat. „Hát, igenis azért haragszom magára, miért mondott olyat, ami nem lett igaz?” Én mentegettem magam, hogy én akkor tiszta igazat mondtam, hogy a véletlen megakadályozott a hazajövetelben, én erről nem tehetek. Majd egy kis szünet után elkezdi „különben megérdemlem - írja meg neki - hogy én is sok szomorúságot okoztam neki, de az, amit én tegnap átéltem és éreztem, azzal nekem visszafizette kamatostul”. Ez a váratlan őszinte nyilatkozat, képzelheted, mennyire meglepett. Alig tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy sajnáljam szegény kislányt, hogy így megkínoztuk. Beszéltem én azután mindent, hogy hát még neked milyen borzasztók lehetnek ezek a napok, ez az este, olyan messze tőle, nem látni és nem tudni felőle semmit. De már ekkor csak lassan beszélgethettem a dívány végénél, mert Mádi meg az udvarlója közvetlen közelünkbe telepedtek nagy vidám jó kedvvel. Ezután el is vitték táncolni. A második négyest vele táncoltam. Két óra felé megindult a felsőbányái utca, s hazakísértük egy csomó diákkal, akik a kislányok után jöttek. Persze, a kapukulcsot nem találtuk. Gellért Bélát biztatták, hogy te nem vagy itt, most ő is csengethet bizalmasan, de bizony hiába csengettünk mi ott valamennyien. A végső kétségbeesésben Drumár bácsi kifeszítette az ablakot, és bemászott, de ott bent megszűnt a bátorság, mert az öregasszony hálószobáján kellett volna keresztülmenni, addig tapogatózott ott bent, míg szerencsére a cseléd fölébredt, és kinyitotta az ajtót. Édes Pista! Én azt hiszem, Erzsikének ez az üzenete téged válaszra feljogosít, ha azt bármi32
