Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János Naplójából - Réti István-Thorma János: A művészeti nevelésről
érdeklő szempontok szerint történjék, úgy, amint jelenleg is van. Akár az elméleti, akár a gyakorlati tárgyakból való vizsgázásnak értelme nincs. A művész tehetsége által érvényesül, és bizonyítványra nem szorul; saját magának tanul, tudatlanságával saját magának árt, nem úgy, mint például az orvos vagy ügyvéd. A művészet szabad mesterség, melytől eltiltani senkit sem lehet; a rossz képek legföljebb a jó ízlésű szemlélőket bosszantják. Az igaz, hogy ez nagy bűn, de hát az életben vegyesen bukkan fel a jó és a rossz, a művészet sem lehet az a csodatalaj, mely konkoly nélkül teremje a tiszta búzát. Franciaországban is van festőproletariátus, melyet azonban távolról sem a művészeti nevelés hibájául kell betudnunk. A természet maga nem egyformán osztja a képességeket, s ezt az akadémiák nem egyenlíthetik ki. Mert a minden téren uralkodó nagy törvény érvényesül itt is: száz ember próbálkozzék meg és bukjék el a nehéz úton, míg egy akad, aki biztos, erős lépéssel végig bír rajta menni: a művészet vérrel, verejtékkel puhított útján. E keserves törvény érvényesülésének vizsgákkal, képesítő oklevelekkel semmi szín alatt sem állhatjuk útját. Ha ezen eszközökkel akarjuk a selejtes részt kirostálni, könnyen előfordulhat az az eset, hogy kizárnak olyan talentumos embereket, kik nem képesek elég gyorsan fejlődni, s tehetségük hernyó korában a föl nem ismerés áldozatai lehetnek. Nem okultunk-e az akadémiákon annyiszor előforduló ilyenfajta gyászos tévedésekből? Gondoljunk Munkácsyra, Menzelre stb. Vagy a jövőben másképp lenne talán? Jövőben is csak emberek ítélnek majd, és fognak is tévedni sokat és nagyot. Mondjuk ki hát, hogy tehet- ségtelenség miatt az intézetből senki ki nem zárható. Ha aztán emiatt sokan lesznek festőkké, annak nem a művészet vallja kárát, csupán a megélhetésük lesz nehezebb. Ez már szociális kérdés, mely a közönségnek művészi nevelésével, általában pedig szellemi és anyagi színvonalával függ össze. Ezt a kérdést megoldani nem föladata a Szépművészeti iskolának, mely csupán a művészek helyes nevelését tűzheti ki céljául. A művészi nevelésben mindenütt igen hasznos, mintegy élesztő szerepet játszanak a versenyek. A törekvést, az ambíciót és a szorgalmat fokozzák, a díjat nyert növendék pedig anyagi segítséghez is jut általa. Tessék tehát havonkint kompozícióra és iskolai stúdiumra versenydíjakat kitűzni, melyekre csak az iskola növendékei pályázhatnak, s melyek odaítélése fölött szakzsűri döntsön. Fontos és elengedhetetlen követelmény, hogy a zsűri kizárólag az illető szak embereiből álljon: a festményeket kizárólag festőművészek, a szobor pályamunkákat csupán szobrászok bírálják, és így a többi művészeteknél is. Ezen évközi versenyeken kívül volna még minden év végével az ún. „Nagydíj” mind a négy művészet növendékeinek külön. A „Nagydíj”-ra nyilvános versenyen pályáznának, melyben részt vehet a Szépművészeti iskola növendékein kívül minden művésznövendék, aki magyar állampolgár, és a 30-ik életévét még be nem töltötte. Nem célunk itt e nagy versenynek részletes tervét adni, a „miként”-nek praktikus megoldása - az általunk kifejtett elvek szigorú szemmel tartása mellett - azon értekezletnek lesz feladata, melyet ezen ügyben tanácskozás végett a Kultuszminiszter úr őkegyelmessége fog összehívni. Ugyanez okból nem zavartuk fejtegetéseink menetét az egyéb apró reális szükségletek részletes kidolgozásával sem. A nagydíjért való nyilvános évi versenyt célszerű lesz a párizsi Prix de Rome mintájára szervezni, természetesen a magyar viszonyok és magyar művészeti szükségletek tekintetbe vétele mellett. Az ösztöndíjat a nyerő három éven át élvezhesse, és ezalatt ott 280
