Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János levelezéséből
lalva, így nem is igen vártam sürgős válaszodat. Mikor Mikola Pestről hazajött, üzenet képpen azt hozta, hogy majd válaszolni fogsz. Ezek után vártam is azt. Ezelőtt két hónappal írtam egy másik levelet, a Ferenczytől való, tulajdonomat képező festmény körülbelüli eladhatási ára iránt kérdezősködtem benne. Tudod, hogy ezt a képet a feleségemnek adtam. Budapestről elhozni nem akarom, de talán nem is lehet? így sem én, sem a feleségem nem gyönyörködhetik abban. Olyan számunkra, mintha nem is volna. Most meg akarják venni, és én elhatároztam, hogy eladom. Valamikor Ferenczy üzente - ha jól emlékszem, éppen általad -, hogy adjam el ezt a képet. Akkor nem bírtam reá venni magamat, most megteszem. Képzelheted, milyen szívesen. Erre a levelemre vártam a válaszodat, de mai napig sem erre, sem a másikra nem érkezett semmi. Már arra is gondolok, talán neheztelsz valamiért. Viszont ezt lehetetlennek tartom, mert én tudatosan soha meg nem bántottalak, de akkor is meg kellene írnod azt nekem. Kíváncsi vagyok, mi történt. Ölel baráti szeretettel Jancsi MNG Adattár 7609/1955 318. Réti István Thorma Jánosnak Budapest, 1930. szept. 29. Kedves Jancsim! Egy fél éve, hogy nap nap után elhatározom, hogy írok neked. Még elgondolni is nevetséges és szégyellem, hát még kimondani. Még azt sem állíthatom, hogy fizikai időm ne lett volna rá. De a valóság az, hogy már három év óta fokozatosan oly sok, nehéz és felelős- séges a munkám. Nektek, szabad embereknek, művészeknek elképzelhetetlen sok írással járó munkát végzek, túlzás nélkül mondhatom, kötetekre menő írásbeli munkát, hogy a szó szoros értelmében döglött fáradt vagyok, s apatikus minden egyéb iránt. Úgy, hogy mikor időm lenne, vagy lett volna, akkor elalkuszom másnapra a levélírást. Persze, azt gondolod, ami azért sok, az sok. De hát, úgy van. Mikor legutolsó leveledet megkaptam, aznap akartam írni, - valamivel elzavartak akkor, s máig elmaradt. A baj részben abban rejlik, hogy mindig nagyon bőven szerettem volna írni mindenféle dolgokról, egyrészt magyarázatul a késedelemért, másrészt, hogy ami művészeti érdekű a dologban, amit végzek, arról kissé tájékoztassalak. Persze, mivel ily nagy feneket akartam keríteni a levélnek, ezért folyton halasztódott. Emellé járult, hogy festeni nem tudtam, erőm s időm nem volt. Már egy éve, ha belépek a műterembe, szinte sírva menekülök belőle, minden megakad ott. Képem nincs igy, eladni valóm nincs, pénzem egyre elégtelenebb. Semmi forrás. Sok megaláztatás, kellemetlenség, emiatt is nagy kedvetlenség. S azután a nyilvánosság elé nem mehetek, csak egyre jobban elzárkózhatom. Most nem is akarok hosszan írni, mert akkor megint elmarad a befejezése és az elküldése a levélnek. Csak épp egypár dolgot említek meg, amire felelettel is adós vagyok. A Ferenczy-kép eladása a mai viszonyok közt reménytelen. Nincs, aki pénzt adjon érte. Az aukciók lerombolták a magántulajdonból piacra kerülő képek árát. Kis árakon adtak túl a múlt évben a legjobb márkákon az aukciókon. A műkereskedők mindig rablók voltak, s ma a kis Fránkelen kívül (mert az öreg már egy éve meghalt) egyik sem vesz tisztességes művészetet, csak giccset. A kis Fränkelben pedig nincs még meg az apja hazardírozása sem. Az öreg, ha jól ment neki, szívesen mutatott egy-egy flottabb gesztust néha. Rados, Iván Ede 208
