Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

Éjszakai szálláshelyül általában kis vidéki falvakat választottunk, illetve jelöltek ki számunkra. Az ilyen helyeken a szekérkaraván feloszlott és a menekültek elindultak szálláskeresésre. A helybeli lakosok többnyire barátságosak voltak, különösen, ha tapasztalták, hogy a menekültek készpénzzel fizettek szállásért és élelemért. Voltak persze, akik mohóságból és kihasználva a menekültek kiszolgáltatottságát, uzsoraárakat, sőt értéktárgyakat követeltek pl. az élelmiszerekért, melyek ára messze felülmúlták azoknak a valódi értékét. De az ellekezőjére is akadt példa. Egyszer anyám, velem a karján, bekopogott egy parasztházba és egy kis tejet akart nekem venni. Egy idős parasztasszony nyitott ajtót. Amikor meglátta, hogy miről van szó, az egész tejeskannánkat megtöltötte és nem volt hajlandó a felajánlott pénzt elfogadni. De volt olyan eset is, hogy anyámnak egy másik helyen a parasztasszony kijelentette, hogy csak aranyért ad el tejet. Igaz, ez kivétel volt, mert a legtöbb helyen jószívű, segítőkész emberekkel találkoztunk. A parasztházakban az asszonyok voltak a családfők akkor, férjeik mint katonák szolgáltak a távoli harctereken. Ha forrásaimban a szállásadók nevei férfinevek, az azért lehet, mert apám a mindenkori házigazda nevét jegyezte fel, akkor is, ha az távol volt. Din mesélte, hogy ha szálláskeresésnél bekopogtattak parasztházakba, mennyire elcsodálkoztak, amikor többször azt hallották az ajtót nyitó parasztasszonytól osztrák dialektusban:

„Da Bauer is ned do, er is im Föjd.” A magyarok lassanként rájöttek, hogy a Föjd-nek kiejtett Feld-szó nem a szomszédos szántóföldet jelenti, hanem a harcteret valahol Európában, ahol a nő férje katonaként szolgált. Diti azon is csodálkozott, hogy a feleség a férjét egyszerűen „Bauer”-nak titulálta. Magyar vidéken elképzelhetetlen lett volna, hogy egy nő a férjét „parasztnak” nevezte volna idegeneknek. A menekültek megtanulták, hogy Ausztriában (és később Bajorországban is) a Bauer szó nem leértékelő, sértő kifejezés, hanem egy nagy tekintélyű foglalkozás neve. Azt is észrevették szüleim, hogy az emberek a falvakban nagyon meg voltak ijedve az eljövendő fejleményektől, a várható összeomlástól, az idegen csapatok által történő megszállástól. Félelmük akkor vált különösen nyilvánvalóvá, amikor szóba elegyedtek a menekültekkel és minden ok nélkül azt hajtogatták nekik osztrák nyelvjárásukban:

„I war fei nia ned a Nazi!” Ami azt jelenti, hogy: Én aztán sohasem voltam náci! Ezt úgy mondták, mintha az idegen magyar menekült tudná ezt majd számukra igazolni.

Április 10-én három napos pihenés után indultunk tovább Rohrbachból. A szünetre különösképpen apámnak volt szüksége, hiszen ő az utunk legnagyobb részét gyalog tette meg, és a januárban fellépett trombózisos fájdalmai ismételten kiújultak. Közben hallottuk a hírét a Bécsben dúló harcoknak, miután már április 6-án a szovjet csapatok elérték az osztrák főváros keleti peremét. Utunk Rohrbach mögött az Enns folyón keresztül vezetett, mely az Alsó- és Felsőausztria közti határt alkotja, és megközelítettük St. Florian községt. Évtizedekkel később, amikor Dilivel egyszer ismét St. Florian mellett autóztunk el, mesélte, hogy menekülésünknél az országúton kellett megint várakozni, akkor valaki javasolta, hogy nézzék meg együtt a kb. 1 km-re fekvő híres kolostortemplomot. így néhányan felkeredtek és meglátogatták a barokk építé346