Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora
keresztény (római katolikus) vallásra, eloszlatta a kezdeti fenntartásokat és Andort a család nagy szeretettel befogadta. Nagyapám nagy buzgalommal vetette bele magát az új munkájába és nyilván felettesei megelégedésére végezte feladatait, mert röviddel az Isaszegre történt kirendelése után megürült a péceli állomásfőnökség és nagyapámat nevezték ki Pécelre új állomásfőnöknek. Mint a pályaudvar vezetője a kisváros társadalmában elért egy pozíciót, amely kárpótolta a lelkészi állás elvesztéséért, habár a seb, amelyet a leírt igazságtalanság okozott, örökké fájt neki. 1897-ben nem csak állomásfőnöki kinevezése adott okot örömre, hanem a fiatal párnak augusztus 3-án született egy fiúgyermekük, édesapám, Thorma Tibor. Apám, Thorma Tibor gyermekkora Az újszülöttel megérkezett a várva-várt „trónörökös” és a családi boldogság tökéletes volt. A következő oldalon látható az esemény után 10 évvel kiállított születési anyakönyvi bizonyítvány, amely nyilván apám gimnáziumi beiratkozásához volt akkor szükséges. Apám gyerekkora szerencsés, békés időszakra esett, melyről ő később mint „a bé- kevilág”-ról emlékezett meg. Ez egy olyan kifejezést volt, amely az Első Világháború után terjedt el a köztudatban, emlékeztetve a háborút megelőző közel 50-éves békeidőre. Ezt a korszakot egyrészt egy állandó gazdasági fejlődés és a műszaki haladás vívmányainak az elterjedése, másrészt a társadalom átalakulásával összefüggő szociális problémák jellemezték. A problémákból apám akkor nem sokat vett észre, gyerekkora gondtalan és boldog volt, a család semmiben sem szenvedett szükséget. Nagyapám fizetése szerény, de kielégítő polgári életformát tett lehetővé, állásával járó rangja pedig tekintélyt biztosított a család számára a péceli kisvárosi, majdnemhogy falusi környezetben. Apám nőtt, fejlődött anyja gondozása alatt, és jóltáplált, pufók kisfiúvá kerekedett. Ezért kisgyerekkori gömbölyded alakjára utalva nagyanyám élete végéig „Duciká”-nak becézte, míg nagyapám inkább a „fiacskám” megszólítást használta. A kor szokásainak megfelelve apámat arra tanították, hogy magázza szüleit és — véleményem szerint elég különös módon — „kisanyám”-nak meg „kisapám”-nak szólítsa őket. Apámnak testvérei nem születtek, anyám később mesélte, hogy tudomása szerint nagyanyám még többször esett teherbe, de vagy halva szült gyermeket, vagy életképtelen újszülöttet hozott a világra. A szomszédban lakó gyerekek lettek tehát apám első játszótársai. Gyermekkoráról sok mulatságos illetve tanulságos anekdotát mesélt, amikor én is fiatal gyerek voltam. Az első ilyen történet, ami emlékezetemben maradt, arról szólt, hogy apám nagyon szeretett volna fára mászni, mint ahogyan azt játszótársai is tették. Mivel gömbölyű testalkata miatt ez nem sikerült, játszótársai kosárba ültették, és egy magasabb ágon keresztüldobott kötél segítségével kezdték lassan felhúzni. Amikor a kosár már kb. két méter 66
