Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - A müncheni évek

megismerni. Svájcon és Dél-Franciaországon keresztül utaztunk, megnéztük a Provence középkori műemlékekkel teli városait (Avignon, Arles, Narbonne, Carcassonne, Toulouse). Az úton Lourdes zarándokvárosát is láttuk, ahol visszataszítóan hatott az üzletelés a vallásos tárgyakkal. Az első spanyol város a lenyűgöző San Sebastian volt a Biszkayai öbölben. Aztán folytattuk az utunkat Burgoson keresztül Madridba. A főváros látványosságait jártuk be három napon át, aztán a környéket (El Escorial, Segovia, Avila, Toledo). Következett a déli, andalúziai táj és csodálatos városai. (Cordoba, Granada, Sevilla). Aztán egy hetet nyaraltunk, fürödtünk a tenger mellett Tarifában, a gibraltári szoros közelében, szemben az afrikai partokkal. Spanyolország akkor nagyon különbözött az addig látott európai országoktól. Nagy olcsóság uralkodott, de nagy szegénység is, mégis kevés volt a koldus, arra ügyelt a rendőrség. Az utak mentén minden öt kilométernél egy gyalogos rendőrjárőr álldogált (Guardia Civil a régimódias lakkozott bőrkalappal), bár nagyon kevés volt a személyforgalom. Többnyire csak ósdi tehetautók közlekedtek vidéken a nagyon rossz karban lévő utakon. Tarifából meglátogattuk Gibraltárt is ezt a pici, furcsán angol jellegű kolóniát. Jól kipihenve haladtunk aztán hazafelé a Földközi-tenger partján (Malaga, Valencia és Tarragona). Barcelona, ez a pezsgő életű, nagystílű építészetű nagyváros, lenyűgöző benyomást hagyott mindkettőnknél. A tenger mellett folytattuk utunkat és viszondáttuk a Francia, s Olasz Riviérát, mielőtt az Alpeseken átkelve hazatértünk.

Több mint hatezer kilométert tettünk meg. Az egész utat Din vezette egyedül (amikor 2011-ben magam is egyedül vezettem végig majdnem ugyanazt az utat, akkor láttam, hogy milyen teljesítmény volt ez tőle, pláne az akkori rossz utakon). Dilivel nagyon jól kijöttünk, tőle sokat tanultam, nagy művészettörténeti ismeretei voltak. Sok alkalmunk volt beszélgetni a hosszú úton, még jobban megismertük egymást. Diti elmondta azokat a dolgokat, amelyek a munkahelyén nyomasztották, ugyanis akkoriban derült ki, hogy a SzER nem magánadományokból, hanem a CIA-költségvetéséből lett fenntartva. Közben az amerikai kongresszus vette át a finanszírozást. Én meg az iskolai ügyes-bajos dolgaimról számoltam be. Harmonikus utazás volt, nagyon hálás voltam Dirinek, hogy lehetővé tette nekem ezeket az érdekes vidékeket megismerni, és hogy ő finanszírozta az egész utat.

Hazatérve, a 18. születésnapomon letettem az autóvezetői vizsgát, és az egész családdal kirándultunk mindjárt a közeli Wolfratshausenba, ahová én vezettem az autót. Megvallom, nem volt díjnyertes produkció részemről. Mivel addig csak a városban vezettem, nem voltam szokva az 50 km-nél nagyobb sebességhez. Ezért a kormánnyal többet játszadoztam és ide-oda kanyarodtam az országúton. Szüleim és Diti állandóan kiabáltak, hogy vigyázzak, mert a szembejövőknek megyek neki, vagy a jobboldalon beleesünk az árokba. Végül is megúsztok a kirándulást, de világos volt, hogy gyakorolnom kell még az országúti vezetést.

Az iskolában nagy szerencsém volt, hogy abban az évben vezették be az újítást, hogy az érettségizőknek az utolsó, kilencedik osztályban el elhagyhatnak tárgyakat (kivéve számtant és fizikát), hogy jobban tudjanak a diákok a többi tárgyra koncentrálni.

532