Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
I. A Thorma ősök
Egy éjjelen, valamikor az 1870-as években lehetett, kigyulladt dédszüleim házának a padlása. Nagy ház volt, valamelyik családtag vagy az egyik cseléd észrevette a tüzet és felriasztotta a ház összes lakóit. Mindenki kiszaladt a szabadba és álmélkodva nézte a lángokat, amelyek kicsaptak a háztetőből. Néhányan oltani próbálták a tüzet, vödröket hordtak a kútról, az odagyülemlett szomszédok is segítettek. Nagyapám kisfiú volt még és figyelte apját, hogy az mit fog csinálni. Amikor dédapám belátta, hogy nem lehet eloltani a tüzet, mert már a kiégett padlás kezdett összedűlni és az égő gerendák zuhantak a mélybe, egyszercsak kapta magát és úgy ahogy volt, hosszú hálóingében és hálósapkájával a fején, berohant az égő házba, ahol az ablakokon csaptak már ki a lángok. Az összegyűlt társaság egy pillanatig megdermedve nézte, aztán mint egy torokból tört ki a kétségbeesésük kiáltása. Mindenki azt hitte, hogy dédapám nem fog tudni kijönni többé az égő házból. Aztán azt kezdték az emberek fontolgatni, hogy miért is rohanhatott vissza az életveszélyes helyre. Okmányokat, ékszert vagy más kincseket akart megmenteni? Jó pár percig tartott a nézők szorongása, míg egyszerre csak dédapám alakja megjelent az ajtóban és kormos, részben égő hálóingében kirohant a szabadba. Valamit nagyon szorongatott a karjában. Miután eloltották a parazsat a ruháján az emberek kíváncsian nézték, mi volt az, amit életveszély alatt kimentett a tűzből. Bizony az nem volt okmányköteg, vagy ékszer, vagy kincs. Nagy volt a derültség, amikor meglátták hogy egy nagy füstölt sonkát és egy demizson bort szorongatott a karjaiban. Ekkor érkeztek meg a vészharangozó tűzoltók, lovaskocsijukon a kézzel hajtandó szivattyúkkal, de a ház helyén már csak egy üszkös, összedőlt romot találtak. Ez az egyetlen esemény, amelyről tudomásom van, hogy dédapámmal történt. Mi az üzenete ennek az anekdótaszerű történemek? Az, hogy dédapám a földi örömök híve volt. Jókat enni, inni fontosabbnak tartotta, mint holmi iratokat, ékszereket és más értékes dolgokat. Remélem nem vagyok igazságtalan dédapámmal, Thorma Istvánnal szemben, hogy ezt az anekdotát elmondtam. Gondolom, hogy ő jellegzetes képviselője volt társadalmi osztályának, olyan magyar nemes, aki kis földbirtokán egyszerűen, de rangja büszke tudatában élt, miután elődei elaprózták a jóval nagyobb ősi birtokot. Nem törekedett érdemekre és hírnévre, fő célja a kényelmes, jó élet lehetett. A tűzvész után új házat épített, persze kisebbet, szerényebbet, ennek fejében a már összezsugorodott földbirtokának további részeit kellett eladni. Fiainak az iskoláztatását biztosította, de mint öreg ember már csak néhány cseléddel, zsellérrel tudta végeztetni a földje megművelését. Talán egyike volt azoknak az elszegényedett magyar kisnemeseknek a 19. század végén, akiknek a földtulajdona alig volt nagyobb a közmondásos „hét szilvafás” birtoknál. 64 évet élt meg, amikor 1883. aug. 24-én örökre lehúnyta a szemét. Sajnos kép nem meradt fenn dédszüleimről. Mint már említettem, apám rokonságából a régi képek és a személyes emléktárgyak a Második Világháború végén elvesztek. Hogy mégis képet tudjunk alkotni a 19. század második felében élő magyar nemesekről, mellékelek egy felvételt, amely egy ilyen családot mutat. Némelyek büszkén, mások joviálisán néznek a fényképezőgép lencséjébe, zsinóros magyar ruháikban és 51
