Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - A müncheni évek
Rövidre rá Fábián értesített minket, hogy Svájc francia részében, a Jura hegységben egy jómódú parasztcsalád meghívott engem négy hétre. Szüleim ezt azért is jónak találták, mert egy ilyen tartózkodás a franciatudásomnak is használhat. Din és Imre felajánlották, hogy elvisznek engem az autójukon a Jurába, és közben bejárjuk a svájci látnivalókat is. Szüléimét is meghívták erre a kirándulásra. Az 1956-os nyári iskolaszünetben tehát mindnyájan elindultunk Svájcba, és az első állomás Zürich volt. Szüleim és én először voltunk Svájcban és ámulva jártunk az elegáns zürichi utcákon, a fényűző kirakatok előtt. Tovább utaztunk Luzernbe, és a vier- waldstätti tóhoz, ahol éjszakáztunk egy szállodában. Arra emlékszem, hogy Imre a reggelinél incselkedett egy pincérnővel, ami Ditinél sírásrohamot váltott ki. A házaspár közötti feszültség nyilvánvaló volt. Végül megérkeztünk az utazásunk célpontjához, a Jura-dombvidék kellős közepén fekvő Délémont községbe, ahol vendéglátóim, a Mon- nerat-család nagyon kedvesen fogadott minket. A szülőknek több gyereke volt, az idősebbek már elhagyták a családi házat. A legidősebb fiú katolikus pap volt és rajta keresztül létesült a kapcsolat Fábián atyával. A második fiú — a szüleinek nagy bánatára — a francia idegenlégióban szolgált Algériában. Utánuk lányok következtek, de csak a legkisebb, Marie élt még otthon. A legkisebb gyerek Louis volt, egy velem egykorú fiú. A családban senki nem tudott más nyelven mint franciául, ezáltal jó kilátásaim voltak, jobban megismerni ezt a nyelvet. Rövid ismerkedés után szüleim és Ditiék elbúcsúztak és elutaztak. Számomra meg elkezdődött a vidéki élet a francia-svájciak között. Monnerat-ék jómódú mezőgazdák voltak, több száz hektár szántóföld, legelő, rét, erdő és gyümölcsös volt a tulajdonukban. Lovaik, teheneik, disznóik és csirkéik is voltak szép számmal az istállókban. Persze egy nagy fekete kutya és több macska is. Traktor, teherautó, mindenféle gépek álltak a sufnikban, a család meg egy nagy házban lakott, amelyben én is kaptam egy szobát. Nagy földbirtokuk — majd 1000 hektár — ellenére, Monnerat-ék rendkívül egyszerű és számomra sokszor furcsa ételeket ettek (pl. héjában sült krumplit cseresznyelekvárral), egyszerűen éltek, fürdőszoba, WC nem volt, csak egy bódé az udvar végén. Monnerat papa meg inkább lófogattal dolgozott mint a traktorral. A család, ha nem dolgozott, többnyire a nagy konyhában tartózkodott, meleg időben az udvaron ettünk egy hosszú asztalnál. Többször a közelből jöttek munkások segíteni, és és volt köztük aki beszélt németül egy keveset. Házigazdáim beszédéből nem sokat értettem, velem főleg Louis foglalkozott, aki lassacskán megmutatta az egész nagy birtokot, és akit elkísértem különböző munkákra, teheneket legeltetni, disznókat etetni, gyümölcsöt szedni, stb. Sok félreértés után lassan kezdtem többet érteni franciául, persze a zsebszótáramnak mindig kéznél kellett lenni. Valódi szoros barátság nem fejlődött közöttünk, feltehetően a nyelvi nehézségek miatt. A családban azonban mindenki kedves volt hozzám, és én jól éreztem magam Monneratéknál. A négy hét hamar letelt, az érdekes környezet, a vidéki, paraszti életmód, bizonyos mezőgazdasági munkák végzése, a foglalkozás sokféle állatokkal, gyarapították az ismereteimet, nem beszélve a francia szókincsem bővüléséről. Megint Din, Imre és szüleim 509
