Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

levélcsomagot tehát egy csatornába dobta186. Az iratok így sohasem kerültek a küldetésük helyére. Ezért nem kapott apám soha választ. Ha akkor Diti másképpen cselekszik, és családunk esetleg kivándorol, akkor az én sorsom is teljesen másképpen alakul, ha teszem azt, Dél-Amerikában növök fel. Milyen furcsa véledeneken múlik az ember sorsa! Diti a titkot csak apám halála után mondta el, feltehetően azért, mert nem akart neki csalódást okozni, hogy visszaélt a bizalmával.

Diti és apám között akkoriban különben is eléggé feszültté vált a viszony. Apámat túl szigorúnak tartotta, aki szerinte mindenféle előírásokkal gyötörte, hogy s mint kell egy jólnevelt kislánynak viselkednie. Nem szabad késő este elmenni, nem szabad fiúkkal szórakozni, stb. Ezeket a korlátokat Diti igazságtalannak találta, és ennek apámmal szemben kifejezést is adott. Sokszor volt emiatt szóváltás, utána duzzogás, szótlanság, a különben békés családi légkör ezt gyakran megszenvedte. Anyám békíteni próbált, ami nem volt egyszerű. Nagy felháborodást váltott ki például, hogy egy szép napon magyar ismerősök mondták, hogy látták, amint Diti és Gerd karonfogva (!) ment végig a freisin- gi főutcán. Apám fel volt háborodva, és felelősségre vonta Ditit:

„Karonfogva csak házaspár, vagy jegyespár mehet az utcán! Ha ezt más teszi, annak az erkölcsi elvei nagyon lazák lehetnek! Hol fog ez végződni, ha egy lány ilyeneket csinál?!” Ilyesvalamit mondhatott apám. Diti teljesen meg volt lepve, sírva mondta, hogy iskolatársai is szoktak karonfogva menni fiúkkal az utcán. Itt meg kell jegyezni, hogy akkoriban Németországban valóban más, szabadabb szokások uralkodtak, mint az egykori, kissé maradibb magyar társadalomban. Az ügy nem zárult békésen, az eredmény az volt, hogy apám és Diti hónapokig nem beszélt egymással, csak anyámon keresztül érintkeztek (pl. apám: „mondd meg a lányodnak ...”, míg Diti ott ült vele szemben az ebédlőasztalnál).

Diti különben nagyon rendes kislány volt, jó és szorgalmas tanuló, aki jól haladt az iskolában. 1948-ban a 7. gimnáziumba járt, és szüleim minden áron kívánták, hogy az érettségit a jövő évben jó eredménnyel tegye le. Ezért fogadtak segédtanárokat, akik házhoz jöttek és Ditinek elsősorban angol- és németórákat adtak. Ezek az emberek egykori gimnáziumi tanárok voltak, akiket mint a nácipárt tagjait az amerikaiak elbocsájtották. Két ilyen tanárra emlékszem, akik hozzánk jártak Ditit tanítani, a borzas hajú, nagybajúszú Teufel úrra és a kopasz fejű, szemüveges Geitner úrra, mind a kettő kb. ötven éves lehetett. Hála ennek a póttanításnak, Diti német és angol nyelvtudása roppant módon fejlődött, és hamarosan az osztálya legjobb tanulóihoz tartozott. A tény, hogy szüleim ezeket a segédtanárokat tudták felfogadni, bizonyítja, hogy a cipészműhely bevételei még ilyen kiadásokat is lehetővé tettek. Másrészt, a tanárok sem kerültek sokba, kevés honoráriumot kértek, és örültek, hogy egyáltalán szakmájukban tevékenykedhetnek.

186 Amikor édesanyám meghallotta Diti történetét 1964-ben, akkor összecsapta a kezét és felkiáltott: „Micsoda szerencse, hogy ezt tetted! Neked volt akkor a legtöbb eszed az egész családban.” Ezzel azt akarta kifejezni, hogy addigra már annyira konszolidálódott a helyzetünk Németországban, hogy visszatekintve, a dél-amerikai kivándorlást kifejezetten szerencsétlenségnek tartotta volna.

417