Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
Apámról nem sok hír jött, néha kaptunk egy levelezőlapot, amelyben megnyugtató és optimista sorokat írt. Amint később megtudtuk, helyzete nem volt sem jó, sem megnyugtató. Hónapokon keresztül egy elsötétített, ketrecformájú magáncellában tartották a dachaui internálótábor börtönében, amelyet már a németek is a KZ-ban börtönnek használtak, és amelyet a lakói már akkor, de az amerikaiak alatt is, „Bunkerének neveztek. Egyszer egy héten volt szabad egy órát a börtön előtt sétálni. A többi rab zömében német katonatiszt volt, sokan közülük egykori SS-tagok. A „Bunker” cellái hidegek voltak, és az ellátás kifejezetten rossz: minimális kenyeret, levest kaptak a rabok. Az amerikaiak nyilvánvalóan készakarva éheztették a foglyokat, apám csont és bőrre lesoványodott. Az őrséget nem amerikai személyzet végezte, hanem erre lengyel segélycsapatot alkalmaztak, akik amerikai egyenruhában végezték el ezt a szolgálatot. Ezek a lengyelek egykori hadifoglyok meg kényszermunkások voltak és a német uralom alatt általuk elszenvedett rossz bánásmód miatt mély ellenszenvet éreztek a rabok iránt, és ezt éreztették is velük178. A rossz ellátás, az idegtépő bizonytalanság és a teljes izoláció a magáncellában nehezen lehetett elviselhető apám számára. Kihallgatásra csak a beszállításánál hívták, azóta az amerikaiak nem törődtek vele. Ennél az első és egyeden kihallgatásánál az amerikai egyenruhás, magyarul tökéletesen beszélő vallatói azzal vádolták, hogy hamis név alatt él, mondja meg valódi nevét, és azt is, hogy milyen bűncselekményeket követett el. Apám tiltakozott a vádak ellen, és elmondta a háború alatti beosztásait és tevékenységét. Ezután hónapokig nem törődtek vele. Apámat állandóan foglalkoztatták a kihallgatáson hallottak, azon törte a fejét, hogy kivel téveszthették össze. Ismételten kérte, hogy hallgassák ki megint, de nem jött semmi válasz. Mintha teljesen elfeledkeztek volna róla. Karácsony előtt azonban áthelyezték a „Bunker”-ből egy barakkba, és itt már többedmagával volt. A fogolytársai német tisztek voltak, akik barátságosan fogadták be. Végre megszűnt az izoláció, és karácsonyra az élelem is valamivel javult. Karácsony este megrázó élmény volt, mesélte apám, amikor együtt énekelték a karácsonyi dalokat, és mindegyik rab a családjára gondolt. A barakkban fűtés is volt és a foglyok minden nap egy órát sétálhattak a tábor területén. Az élelem azonban még mindig kevés volt, úgyhogy apám tovább fogyott. Az idő beszélgetéssel telt el, és a foglyok maguk csinálta sakk-, malom- és dámajátékokkal űzték el az unalmukat. így telt el további két hónap, míg apámat 1947 március végén egyszercsak megint kihallgatásra vitték. Egy magyarul 178 Tizenöt évvel később egy röntgenvizsgálatnál apám hátgerincén egy hátcsigolyánál egy furcsa 7-8 cm-es csontkinövést találtak az orvosok. Véleményük szerint ez csak egy régi sérüléstől származhat. Amikor apámat kérdezték, hogy emlékszik-e, hogy mikor történhetett ott egy sérülés, akkor apám elmondta, hogy a dachau-i táborban egyszer a lengyel őrök puskatussal összeverték, mert szerintük nem elég gyorsan ment be a séta után a börtönbe. így tudtuk meg ezt az esetet, amelyet apám addig sohasem említett. Hogy az amerikaiak politikai foglyokkal nem csak 2001 után és Guantanamóban kezdték kínozni, embertelen bánásmódban részesíteni és ketrecekbe zárni politikai foglyaikat, arra az is bizonyíték, hogy a fent említett magáncella apám elbeszélése szerint ketrecformájú volt és erre utalt a táborbeli címe is, amelyet egy 1946 december 19-én küldött levelezőlap feladójáról mellékelek („cage” magyarul „ketrec”). hic ■ Tí/íw-ím o T V 6í> í F°rtfau'«« 403
