Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
legtöbb diák és tanár visszatért Magyarországra. De voltak akik ittmaradtak, így a két fiatalember is. Állást mint mérnökök, persze nem kaptak, hanem mindenféle alkalmi munkákat vállalva próbáltak megélni, pl. szerelőként kisebb műhelyekben. Mindketten a környéken egy kisebb faluban laktak. Kója Béla elmondta, hogy nemrég megnősült, felesége német lány, Mádynek hívják. Anyám is elmesélte röviden történetünket. A vonat megállt Landshutban, ki kellett szállni. Anyámnak a két fiatalember rokonszenves volt, meghívta őket, jöjjenek el hozzánk Freisingbe, ha arra járnak. Ezután sokszor találkoztunk velük. Különösen Kója Bélával igazi, nagy barátság fejlődött ki, amely évtizedekig tartott. No, de erről majd később még szó lesz. A mellékelt kép Kója Bélát mutatja feleségével, Mädyvel, az esküvőjük napján. De voltak kellemeden élményeink is a vonatozás közben. Anyám egyszer megint magyar beszédet hallott, amikor egy csoport álldogáló ember mellett haladt el a landshuti pályaudvaron. Megint megszólította őket, hogy: „Maguk is magyarok?” Erre a csoportból egy ember odafordult és agresszív arckifejezéssel azt mondta: „Nem! Mi zsidók vagyunk!.” Anyám megijedt az ellenséges hangtól, elköszönt és elment. Gondolta, valamelyik német koncentrációs táborból engedhették ki őket, és az elszenvedett bántalmak feltehetően megkeserítették a lelkűket. Nyilván minden magyar ellen, aki nem volt zsidó, ellenszenvet éreztek. Valószínűleg Palesztinába terveztek kivándorolni. Az 1946. év végén különösen hideg tél köszöntött ránk. Az általános ellátás elérte a mélypontját. Mint a legtöbb lakosa Németországnak mi is sokat fagyoskodtunk, mivel kevés tüzelőnk volt. Emlékszem, hogy otthon többnyire télikabátban ültünk a szobánkban, a kályhát csak akkor gyújtottuk be, ha anyám valamit főzött. Sokszor volt „Stromsperre”, azaz villanyzárlat, amikor este egyszercsak kialudt a villany és mi a sötétben ültünk. Anyám most ritkábban tudott Landshutba menni, mert otthon kellett az élelem és a tüzelő beszerzésével törődnie. Felmerült a kérdés, hogy engem hová tesz, ha mégis elutazik, mert nem akart a hideg, fárasztó vonatútra magával vinni. Diti egy osztálytársa, Christa Knispel, akivel szoros barátságot kötött, azt ajánlotta, hogy vigyenek el az óvodába, ahol a nővére dolgozott. Knispelék is menekültek voltak, őket Ratiborból, Sziléziából űzték el, mivel az a terület lengyel fennhatóság alá került. Egy 401