Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

rélt. Anyám mesélte, hogy a németek egy egykori hadifogolytáborából idegen egyenruhákat (ha jól emlékszem francia uniformisokat), edényeket, lábosokat, tepsiket hozott. Egy kis tepsit anyámnak adott, ma is megvan nálam. Zoli számára egy másik üzleti lehetőség volt az amerikaiak által a magyar menekültek számára nyújtott segítség. A Weihenstephan dombon még mindig volt több száz rokkant katona a magyar hadikórházban, bár egy részüket az első transzportok már hazavitték Magyarországra. Zoli az amerikaiaknál azzal a kéréssel jelentkezett, hogy a rokkantaknak vitaminra van szükségük, már hónapok óta nem kaptak friss gyümölcsöt. Akkor gyümölcsöt sehol sem lehetett kapni, nagy hiánycikk volt. Az amerikaiak kiutaltak néhány teherautó almát a rokkantak számára. Anyám mesélte, hogy Zoli egy teherautót a maga házához irányított, és felhordatta az almásládákat a lakásába. Onnan hamarosan a feketepiacra került a portéka. Ezzel kapcsolatban nekem is volt egy élményem, amelyre határozottan emlékszem. Valamelyik napon anyámmal elmentünk látogatóba anyám testvéréhez, Margit nénihez, Zoli feleségéhez. Ott volt a kis Galiotti Levente is, Margitnak az akkor két és fél éves unokája. Mi ketten csendben játszottunk a hálószobában a földön, amíg a felnőttek a másik szobában beszélgettek. Levente egyszercsak nagy titokzatosan „psszt”-et jelezve a szájára tette a mutatóujját és felemelte a nagy duplaágyon fekvő ágytakarót. Benéztem az ágy alá és ott láttam, hogy egymás mellett sorakoznak a ládák, tele almával. Levente kivett egy szép piros almát és épp bele akart harapni, amikor Zoli egyszercsak belépett a szobába, kikapta Levente kezéből az almát, és egy hatalmas pofont kevert le neki. Erre a többi felnőtt is bejött a hálószobába, anyám vigasztalta a bőgő Leventét, és felháborodva tett szemrehányásokat Zolinak, aki csak annyit mondott, hogy: „Az alma üzlet, ahhez nem szabad hozzányúlni!” Anyám egyre inkább ellenszenvvel szemlélte Zolit, nem is szeretett oda járni, bár Margit nővérét nagyon szerette. Zoli magánéletében is nagy csibész volt, és hamarosan kikezdett a szállásadójukkal, a fiatal német hadiözveggyel. Ha jól emlékszem Mariannenak hívták, csinos, barnahajú nő volt. Ez persze nem maradhatott titokban Margit nagynéném előtt sem. Anyámnak, testvérének Margit elpanaszolta bánatát, de ő sem tudott segíteni. Zolira nem lehetett hatni, az amerikaiakhoz fűződő kapcsolatai nagy urat csináltak belőle, azt csinált amit akart, senkire nem volt tekintettel.

Új ismerősök is akadtak, akik gyakran meglátogattak, pl. egy „Babi néni”-nek nevezett kövér magyar hölgy (más nevére nem emlékszem), aki anyámmal összebarátkozott. Engem mindig csókolgatott, ezért nem örültem, ha hozzánk jött. A Gyímesi család (Gyímesi Frigyes tábornok, felesége és fia) a közelünkben lakott, és néha eljöttek beszélgetni. Egy fiatal magyar orvos, dr. Szentgyörgyi lett a háziorvosunk, azt hiszem akkor jött először el hozzánk, amikor megfáztam, és anyám hívta, hogy vizsgáljon meg. A házban a szomszédokkal barátságos viszony alakult ki, különösen a lakásunk mellett lakó német családdal, akiknek volt egy kislányuk, aki Difivel barátkozott össze.

Viszonylag eseménytelenül telt el a hideg tél, anyám közben a pénzbeosztás és a háztartás nagymesterének bizonyult. Beszerezte az élelmet kis családja számára, főzött, mosott, takarított, mindent elvégzett, holott addig ilyen munkákhoz nem volt szokva,

385