Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
újabb napot töltöttünk pihenőben, mielőtt másnap, április 2-án megint felkerekedtünk és egy hosszabb szakaszt tettünk meg, mégpedig St. Pöltenen keresztül Melkig. Ott apám feljegyezte, hogy „láttuk a dómot, Diti hajtott a meredekeken”. Melk mögött, kb. 60 km-es üt után ismét elértük a Duna partját. Az éjszakát feltehetően a szabad ég alatt töltöttük a kocsinkon. Másnap csak Petzenkirchenig utaztunk, kb. 10 km-t, és ott Alois Wolfgangnál szálltunk meg éjszakára. A szekérkaraván április 4-én folytatta az útját és Amstettenen keresztül kb. 40 km után Friesingig jutottunk. Apám nem jegyezte fel ottani szállásadónk nevét. Lehet, hogy a szabadban tanyáztunk. Amstettenben majdnem baleset ért bennünket. A városka kijáratánál az országút egy hosszú, meredek lejtőn vezetett lefelé, amelyen a szekerek csak lassan, fékezve tudtak haladni. A mi szekerünk fékje azonban a lejtő közepén elromlott, és a kocsi súlya hátulról kezdte a lejtőn lefelé tolni a lovakat. A lovak hátuljához nem ért ugyan hozzá a szekér, mivel a szerszámuk csak a kocsirúdhoz erősítette őket, de a lovak érezték, hogy a kocsirúd egyre erősebben nyomja őket lefelé a lejtőn. Ezért a fogatunk felgyorsult, a lovak futni kezdtek a hegyen, és kocsisunk, Antal bácsi, csak nehezen tudta irányítani őket. Mivel előttünk is haladtak szekerek, nekünk ki kellett térni. Antal bácsi az utolsó pillanatban bal felé kiugrasztotta a szekerünket az országút másik oldalára, amely a szemközt jövő forgalomnak volt fenntartva. Kocsink száguldani kezdett a lassan haladó szekérsor mellett és szerencsénkre nem jött szembe senki. Ha ott egy teherautó, egy harckocsi, vagy akárcsak egy másik szekér állt volna utunkban, akkor rettenetes baleset történt volna. A hegy alján már vágtattak a lovaink, de ott aztán kifuthatott a szekerünk, a lovak lelassultak és a kocsink ismét besorolt a konvojba. Apám, aki gyalog haladt a kocsi mellett, rohant le a hegyen és nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy baj nélkül túljutottunk a lejtőn. Szüleim és Diti tudatában voltak a nagy veszélynek, amelyben mindnyájan forogtunk, és Amstetten városának a neve örökre belevésődött emlékezetükbe. Sokszor hallottam tőlük ezt a történetet. Számomra különben az egész utazás nagyon kellemes volt, hiszen az egész úton, néha egyedül, de többnyire anyámmal, a szekéren ültem. Széltől esőtől védett a viaszos ponyva, amelyet a szekér fölé épített faszerkezetre húztak. A ponyva alá az egyik szőnyegünket helyezték, ezt háton fekve a szekérben, a fejem fölött láttam. Erre határozottan emlékszem, és például arra is, hogy anyámmal bottal a szőnyeg ismédődő színes, geometrikus mintáira mutogattunk és azt mondogattuk „ez ugyanolyan mint az, az meg ugyanolyan, mint amaz”. Ezt, nyilván hogy elfoglaljon, számomra találta ki anyám és én úgylátszik nagyon megkedveltem. Órák hosszat szórakoztam ezzel a „játékkal”. Arra is emlékszem, hogy Diti is néha fent volt nálunk a szekéren. Apámra meg csak úgy, hogy szürke egyenruhájában, csizmásán a kocsi mellett menetel, és mosolyogva felnéz rám. Friesingben ismét egy nap pihenő volt, azalatt meg lehetett javítani a kocsink fékjét. Aztán tovább utaztunk a kb. 20 km-rel tovább fekvő Rohrbachba, ahol Josef Hochleitner parasztházában talált apám szállást számunkra. Oda április 6-án érkeztünk és három teljes napig maradtunk. 345
