Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
V. Szüleim története - A magyarországi évek
elleni engedetlenség és sértegetés miatt. Csak a különleges körülmények miatt állnak el apám letartóztatásától. Anyám és Diti ismét megrakta a két nagy fonott kosarunkat és feltétette a szekérre, egy ún. stráfkocsira, amelyet szállításunkra a lakásunk elé állítottak. A szekér egy Szegedről származó parasztember tulajdona volt, akit mint kocsist rendeltek ki számunkra. Did feljegyzései szerint Gyergyán Antalnak hívták. Övé volt a szekeret vontató két ló és egy tartalék ló is. Diti írja, hogy „amikor Szegedről elhozták, azt mondták neki, hogy Kiskunhalasig kell a szegedi rendőröket elvinnie, onnan hazamehet. Azonban a sors úgy akarta, hogy Antal bácsi meglássa Németországot.” Amikor a szekérre felrakodtak, a belsejét, amennyire a két nagy kosár és a bőröndjeink megengedték, ágyneművel bélelték ki és föléje fából készített, hajlított pálcákra szőnyeget fektettek. Arra pedig sátorszerű, vízhatlan ponyvát húztak, amely alatt az utasok tanyázhattak. Kissé úgy festhetett kocsink, mint a vadnyugati „ekhósszekerek”. Az egyes karavánok különböző időpontokban indultak el. Március 28-án, szerdán, este 8 órára volt kitűzve a mi indulásunk időpontja. Diti feljegyzéseiben írja, hogy „reggel menekült kocsik és katonai kocsik jöttek. A mi konyhánkból katonai iroda lett.” Délelőtt Did még vásárolt három kiló lekvárt az útra és elment a raktárba, ahonnan mindenki vihetett a fehérneműből „annyit amennyi jól esik. Én csak Gabinak vettem 3 kisinget, meg magunknak egy-egy pár selyemharisnyát. Voltak igen sokan, akik egész halmokban cipelték haza a holmikat.” Az volt a rendelkezés, hogy „a kisgyermekes anyák autóbuszon fognak utazni, a többi hozzátartozók a szekerek mellett gyalogolva fognak elindulni”. „Kint az utcán sorba álltak a szekerek (kb. 30). Mindenki izgatottan szaladgált fel és alá, (...) Az iskola előtt állt a nagy kék autóbusz és a nyitott oldalú Polski teherautó”. Anyám velem és Didvel az autóbuszba ült. Diti írja: Indulás előtt még elbúcsúztam az igazgatóéktói meg az összes ismerős parasztlányoktól, akik kikísértek. Aztán elindultunk. Lassanként elmaradoztak Járfalu házacskái. A templomtorony sem látszott már. Megérkeztünk a határra. Itt megálltunk és bevártuk a szekereket. (...) Átléptük a határt. Isten veled, szép Magyarország. Drága hazánk, Isten veled! Nem tudom, mikor ládák viszont, hiszen Németországból még tovább vethet minket a sors (...). Ez volt Diti búcsúja Magyarországtól. Az oroszok akkor már csak 20-25 km-re voltak mögöttünk. Az éjszakában a szekérsor, az őt követő autóbusszal és teherautóval szomorú, szegényes látványt nyújthatott. Apám a szekerünk mellett lépdelt, azt Gyergyán Antal bácsi hajtotta. Szüleim nem sejtették akkor, hogy soha többé nem fogják viszondátni hazájukat. 339
