Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

Mivel a háborús események folytán sem vonatkapacitással, sem teherautókkal, illetve autóbuszokkal nem lehetett számolni, szállítási eszközként csak „országos járművek” (ez katonai szóhasználatban közönséges parasztszekeret jelentett) jöttek számításba. Apámnak tehát a szállítóeszközöket kellett megszervezni és ezért kapcsolatba lépett az érintett helységek polgármestereivel és jegyzőivel. Ezekkel együtt kijelölte, hogy az egyes falvakban mely lakónak kell majd szekeret, lovat és fuvarost állítani és hogy ezekkel mely személyeket kell majd szállítani. Lényegében minden paraszt- gazda, aki lovakkal és szekérrel rendelkezett, meg lett nevezve és erről értesítést kapott. Általában a nála lakó menekültek voltak a kiszállítandó személyek. Az áttelepülés itt is önkéntes volt, a menekült rendőrök és családjaik több mint a fele az ország elhagyása mellett döntött, ha a front elérné az országhatárt. Az elszállítandó rendőrök és családtagjaiknak a száma a Komárom és Magyaróvár közötti járásokban 7-8000 embert tehetett ki. A további elszállítás megszervezése és a határon túli első felvevőhelyek kijelölése hosszabb időt vett igénybe, míg apám és a helyi hatóságok február végére megoldották a feladatot.

A hadi helyzet közben egyelőre nem változott, a front az utolsó hetekben csendes volt. Az oroszok nem támadtak amióta bevették a fővárost, a németek azonban nagy titokban egy újabb magyarországi offenzívára készültek fel, a „Tavaszi Ébredés”-nek elnevezett hadműveletre. Mi erről Horvátj ár falun február végén, március elején mit sem tudtunk, éltük csendes hétköznapi életünket. A tudat, hogy továbbszállításunk egy orosz betörés esetén meg van szervezve, a bizonytalan általános helyzet ellenére valamelyest megnyugtató érzést keltett.

Én közben azzal nyugtalanítottam a családot, hogy éhségsztrájkba léptem. Egyszerűen nem akartam enni. Már több napja! Anyám kétségbeesett, szünet nélkül noszogatott, hogy egyek már valamit, aztán orvoshoz rohant velem. Az orvos megállapította, hogy semmi bajom, majd magától meg fog jönni az étvágyam. Jelenlegi étvágytalanságom csak amolyan gyermekes rigolya. Anyám nem nyugodott meg, tovább rakta elém kedvenc ételeimet, nagy nehezen kakaót is szerzett, amit addig mindenkor szívesen ittam. Nem használt. Ekkor Dinnek támadt egy ötlete. Kiment a folyosóra, ahol a lószerszámok között nagy láncok lógtak. Ezekkel csörömpölt, nagy lármát csapott. Majd visszajött a szobába és azt mondta nekem:

„Hallod? Jön a Buba! Majd elvisz téged, ha nem eszel, nem iszol!”

Erre szó nélkül felkaptam az előttem álló nagy bögre kakaót és egyből megittam az egészet, szüleim, akik látták a jelenetet, nagy megkönnyebbülésére, örömére. Ettől fogva jó étvággyal ettem, ittam, vége volt az éhségsztrájknak. Magamnak ugyan nincs saját emlékem az esetről, a Buba-történetem azonban helyet kapott a családi anekdotagyűjteményben. Évek, évtizedek után is sokszor elmondták az esetet mind szüleim, mind Din. Ha valamit ezentúl nem akartam megtenni, akkor tréfásan csak annyit mondtak: „Jön ám a Buba!” Az étvágyam nem csak rendbejött, hanem olyannyira megjavult, hogy új szokást vettem fel: Lejártam délidőben az utcára és a katonák között én is sorbaálltam a tábori konyhánál, ahol a szakács nekem, a két és fél éves gyereknek is

336