Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

utolsó indítást próbált — nem sikerült. Kiugrott az autóból és kiabált: „Zermikém139, gyalog megyünk tovább, gyorsan, siess, robbantják a hidat!”

Izgalmában Zoli a nyakából leránotta a Leica fényképezőgépét, behajította az autóba. Margit nagynéném pedig levetette a szőrmebundáját, férje példájára ő is bedobta az autóba. Ily módon megkönnyebbülve rohantak át a hídon, amelyet a németek néhány perc múlva a levegőbe röpítettek. Zoli csak egy irattárcával a hóna alatt ért át a túloldalra, Margit meg egy kalapdobozt szorongatott a kezében. A híd másik oldalán Zoli és Margit sóvárogva néztek vissza a távolban magányosan álló autójukra és a tömérdek ott maradt holmijukra. De nem volt mit csinálni, örülniük kellett, hogy egyáltalán átértek a híd túloldalára. Nagyon bánkódtak az újabb veszteségen, miután már a gyárukat és a lakásukat el kellett hagyniuk. De bele kellett mindebbe nyugodniuk és azt nézniük, hogyan tudnak továbbjutni. Még az volt a szerencséjük, hogy Zoli az elutazásuk előtt Margit kalapjai helyett a kalapdobozban az üzemük kasszájából kivett pénzkö- tegeket — több tízezer pengőt — helyezte el. így legalább volt „zsebpénzük” az útra. Ahogy magányosan bandukoltak az országút szélén, Zoli egyszerre meglátott egy teherautót közeledni, melynek vezetőfülkéjében magyar katonák ültek. Kiugrott az úttestre és mindkét karjával integetni kezdett, hogy álljon meg a teherautó. Amikor az megállt, Zoli bemutatkozott, elővett egy papírt, mely igazolta, hogy ő egy hadiszállító üzem vezetője. Mikor megtudta a sofőrtől, hogy az a rakományával a határ felé tart, olyasvalamit mondott a sofőrnek és kísérőjének, hogy:

„Emberek! Sürgős kormánymegbízásból kell Kőszegre utaznom. A saját kocsim sajnos elromlott, ezért kérem, vegyenek fel feleségemmel együtt és vigyenek nyugat felé. Ha lehet Kőszegig.” A katona jóindulatú volt, lehet, hogy Zoli magabiztos fellépése is jó benyomást tett rá, mindenesetre hagyta őket felszállni. így Margit és Zoli utazhattak tovább, immár teherautón. Az út még hosszú volt, tele vonuló katonákkal és menekülőkkel. Ebben az időszakban vonultak a magyarországi svábok hosszú szekérkaravánjai keresztül a Dunántúlon. Baranyából és a Bácskából indultak el, Volksbund- vezetőik buzdítására. Ezek a náci funkcionáriusok legszívesebben az egész német népcsoportot szerették volna a Reichbe áttelepíteni. Persze, gyakran kellett a menekülteknek útjuk alatt olyan tárgyaktól megszabadulni, amelyeket nem tudtak továbbszállítani, mert túl nehezek voltak, vagy a kocsikba befogott lovak kimerültek, nem bírták tovább. Az országút mentén az árok tele volt bőröndökkel, bútorokkal, ládákkal, ágyneművel, zsákokkal, kosarakkal, stb. Ahogy Zoli nézegette a lovaskocsikról lehajigált és a szanaszét heverő, részben kiborított tárgyakat, egyszerre egy ötlete támadt. Amikor különösen szép és sértetlen nagy, lakkozott ládákat látott az út mellett, rákiáltott a sofőrre:

„Rögtön álljon meg! Ezek az én ládáim, amelyeket előreküldtem! Hogy kerülnek ezek ide az árokba? No, megálljon az a gazember, akire rábíztam ezt az értékes holmit és aki itt eldobta őket! Ki fogom tekerni a nyakát!”

139 „Zermiké”-nek becézte Zoli feleségét, Margit nagynénémet.

325