Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

kívül magyarok és németek is laktak a faluban, szlovákok jóformán nem. De mindenki értett, illetve beszélt három nyelven, horvátul, magyarul és németül. A falunak csak néhány utcája volt. A Duna főága keleti irányban kb. 4-5 km-re folyt, északon pedig a Kiskárpátok dombjai sötédettek, amelyek egyikén a pozsonyi vár épületét lehetett kivenni. Mi ebben a faluban a pap házába költöztünk, az emeletre138, míg a pap és a házvezetőnője a földszinti szobákat használták.

Új lakásunk lényegében egy nagy szobából állt, meg egy kisebb kamrából és egy előtérből. Ez lett az „otthonunk” a következő öt hónapban. Érdekes módon, eleven emlékeim vannak erről a lakásról, habár akkor csak két és fél éves voltam. A szoba közepén egy nagy (gondolom kétszemélyes) ágy állt, amelyben hármasban aludtunk anyuval és Ditivel. Az ágyról nézve baloldalt az ablakok alatt egy asztal állt, székekkel. Jobboldalt volt a bejárati ajtó egy dívány és egy szekrény. Megérkezett a két hatalmas kosár az utánunk küldött holmival és anyám Diti segítségével kirakta a mindennapi élethez szükséges tárgyakat. Főzni a földszinti konyhában lehetett. Az addig megszokott fürdőszobát egy mosdótál helyettesítette, kancsóval, a vécét pedig egy bódé a ház mögött. Az emeletről a ház külsejéhez épített kőlépcsőn lehetett lemenni. Egyszerű volt az új otthonunk, gondolom anyámnak nem volt könnyű megszoknia. Diti és én azonban hamar beilleszkedtünk. Ha napos idő volt, akkor az udvaron játszottam, figyeltem az ott lévő állatokat, a csirkéket, a kecskét, meg a kutyát. Többnyire azonban hideg, nyirkos őszi-téli volt az idő, ezért inkább fönn maradtam a szobában és bebújtam az ágyba, mivel a kis vaskályha alig tudta befűteni a helyiséget. Diti is megszokta az új helyzetet. Diti élvezte, hogy az iskolákat bezárták. Sőt, mint később mesélte nekem, remélte, hogy soha többé nem kell már iskolába járnia.

Horvátjárfalura és a környező községekbe egymás után érkeztek a kitelepített rendőrcsaládok. Ezek a magyaróvári vasútállomásról általában parasztszekerekkel érkeztek. A község magánházaiba szállásolták be őket addig, ameddig jóformán minden parasztházba jutott egy-egy menekült család. A falu lassan megtelt budapestiekkel, főleg nőkkel, gyerekekkel és öregekkel. Anyám több odaérkező rendőrtiszt feleségét ismerte, akikkel az új környezetben felvette a kapcsolatot, továbbá új ismeretségeket is kötött a jövevényekkel. Apám közben Budapesten intézte dolgait, újabb menekültszállítmányokat állított össze és indított vonattal a határra.

Budapesten 1944. november 4-én az aláaknázott Margithíd műszaki hiba folytán felrobbant, amikor a németek a robbanótölteteket szerelték be a híd tartószerkezetébe. A robbanás a hídon haladó autókkal, kocsikkal, villamosokkal több mint száz embert rántott magával a mélybe. Ezek helyben elpusztultak. Az oroszok kelet felől egyre szorosabban fogták körül a pesti oldalt, és november 23-án Hitler „erőd”-dé (Festung)

138 Amikor 1975-ben ismét ott jártam, megkérdeztem egy (magát különben horvát nemzetiségűnek valló) nénitől, hogy merre van a papiak. Erre egy házat mutatott, mely még akkor is a falu egyetlen emeletes háza volt. Ebben töltöttem 30 évvel előbb az 1944/45-ös év telét. Közben sok új ház épült, az egykori falura alig lehet ráismerni.

323