Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
magasabb szándék, gondolat értelmét árulja el, mint amire az ember magától egyszerűen csak rájöhet. A szó s a szófűzés az ember agyából is fakadhat. Erre gondolunk a legtöbbet, de az agy maga is más akaratából indulhatott fejlődése magasba vezető útja felé. Titkok ezek, amikre csak dadogva felelhetünk. A nyelv csodás világ maga, s az lenne a legcsodálatosabb, hogy az embertől függeüenül is él. Mintha a Teremtő szőtte, adta volna elménkbe a beszédet is, éppen úgy, mint ahogy összeszervezte testünk törvényeit úgy, hogy elménk mit sem sejtve annak összeműködéséről, élünk; s a megrágott s elnyelt falat tartalmát a tőlünk egészen rejtetten működő szervek szétbontva hasznosítják, s viszik fejlesztésre, pótlásra oda, ahol arra éppen szükség van. Ami pedig a sokféleséget illeti, arra könnyebb már a magyarázatot megtalálni. Az idők roppant óceánjába egymástól elszakadt emberek egymástól eltérő sorsát élték, s más viszonyok közé jutottak. A grönlandi eszkimó érzése, vágya, búja, öröme más, mint a trópus alatt élő népeké. Más és más okozza örömét, vagy fájdalmát a különböző embereknek. S így más szavakkal szólalhatnak meg. Ha még egy volna is a szavuk, akkor is mást jelentene a grönlandinak a napsugár, s mást a négernek. Más volna a hideg fogalma az egyiknél, mint a másiknál; azért nemcsak hogy nagy szókészséget jelentene az egy nyelv, s a szellemi élet szegénységét is, de a különböző sorsú, érzésű, temperamen- tumú emberek, ha egymás nyelvét értenék is, az még nem azt tenné, hogy megértenék egymás érzését, gondolatát is. De meg aztán a nyelvek egyúttal határok is. Az foglalja össze a népben is egybetartozókat. Minden nyelvleckénk elmélyült beszélgetésben végződött, s gyakorlati hasznát nem igen vettem neki, de kedvesek voltak, sőt feledhetetlenek. A szavak tanulása közben egyszer is azt mondta nekünk: — Amikor belefúrtam magam egy nyelvbe, s az alaptörvényeit megismertem, akkor figyelmes olvasással gyarapítottam a szókészletemet. Lassan olvastam. Az egyszer kikeresett szavakat megjegyeztem. Szószedést nem csináltam soha, mert az egyszer megjegyzett szót többé nem felejtettem el; s ha újra találkoztam vele, de a szövegből az egyszer megjegyzett értelme nem passzolt, újra a szótárban utánakutattam, hogy más értelme van-e? így én mindig a szótárból tanultam, de nem szószedetből. Nagyon élveztem azt, ahogyan egy-egy szó magyarázatánál megrekedt. Emlékek ébredtek föl a lelkében, s azokat elmondta. Egyszer is ez a szó fordult elő Babyka olvasókönyvében: fennsík. Ennek a szónak a magyarázata mellé fűzte: — Na hát Bocikám, azt is megjegyezheted ennél a szónál, hogy ezt én csináltam, mégpedig csak úgy hevenyészve. Az Akadémia egyik ülésén egy tanulmányát olvasta föl X.Y, a nevére nem emlékezem, s úgy az emelvényre indulás előtt a kéziratát átszaladta, s aztán hátrafordulva azt mondja nekem: „plató”-ra nem tudnál valami magyar szót mondani? Én úgy hirtelen odavetettem neki azt a szót: fennsík. Azt válaszolja rá: pompás! S rögtön rájegyezte a hirtelen fakadt szót, s úgy megtetszett mindenkinek, hogy nyomban használatba is vették. Ezzel az egy szóval járultam én is hozzá a magyar nyelv újításához. Ravasz László125 akkor még kolozsvári teológiai tanár volt, amikor könyve megjelent a Parochiális könyvek között. Átfutottam rajta, s a főtisztelendő úrnak olvastam föl belőle. Éppen azt a részt olvastam, amiben a külső hatásokra törekvő papokat gúnyolja, akik egy-egy ékes beszédjük után a szószék alatt „boldogan pödrik a bajuszukat, mint akik magasat ugrottak, vagy kardot nyeltek.” A figyelemmel hallgatott fölolvasásomat megszakítja: — Hagyd abba, elég volt ebből az olcsó szellemeskedésből ennyi is; zsonglőr az, és nem hivatásának élő ember! A gúny általában a hitvány emberek fegyvere, akik a másik esettségét, nyomorúságát megvetik. Farizeusok, akik a más szemében megpiszkálják a szálkát, pedig a 125 Ravasz László (1882-1975) a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke 1921-től. 188
