Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
a szavak jelentőségének az ismerete kislányom, hanem a kiejtése is éppen olyan fontos. A kiejtés s a hangsúly adja meg a szónak a lelkét. Az benne az erő, a hamva, a szépsége. Minden szó úgy született az egy családhoz tartozó nép lelkében, s az él, fejlődik, alakul; a mondatba fűzéskor is az soha nem veszti el hamvát, azt nem kalapálja a beszélő agyon, hanem ápoltan rakja a helyére abban a burkolatban a kiejtésben, amiben az valaha megszületett. Minden nyelvnek sajátos muzsikája van. Ha ezt a muzsikát nem értjük, akkor a nyelvtudása fárasztó, akkor örökösen a szavak összehordásával kell cipekednünk, a nyelvtan szabályai olyanokká lesznek, mintha drótszálakon fűzve csörögnének, s ebbe a műveletbe belefáradunk. De ha a muzsikáját megértjük, akkor szinte elringat a beszéd, a szókötések is, majd a mondatfűzések is mind élő inak s idegek, ami egymásba fogódzik, törvényes beágyaltságban foglalja egymást, s nem pattan le a szó hamva, zománca a szálfűzések idején, hanem a kiejtés, a hangsúly védelme alatt üdék maradnak. Akkor aztán nagy élvezet az idegen nyelven való beszéd, s nem sérti azt, akivel beszélünk, s nem fárasztja el a beszélőt! — Jaj, nagyapa! Magas ez nekem! Sohasem tanulhatok meg németül! — Kislányom, hát talán a saját anyanyelvén az ember a beszédet kezdi? Mennyi időbe telik, amíg az első szót a gyermek ki tudja mondani, de még azt se tisztán, hanem selypítve bizony! S aztán sokáig csak egy-két szó az, egész tudománya, de azért lassan a szókincse is meggyarapszik a gyermeknek, s lassan megtanulja egymás mellé illesztgetni, de a szavakkal mindjárt a nyelv törvénye szerint bánik, s úgy bővül az s illeszkedik a törvény rendje szerint, amit már az anya sem tarnt, mert nem tudja a legtöbb esetben maga sem, hanem azt már éppen úgy éli, mint az életét. Ezért fontos kislányom, az idegen nyelv tanulását a kiejtésen kezdeni; hogy az ember bele tudjon hatolni a nyelv leikébe, átértse szellemét. Ostobaság úgy tanulni egy nyelvet, hogy az ember kiporciózza magának a napi 10-20 szót, s azt a maga nyelve kiejtésével megtanulja, s amikor van a tarsolyában ezer szó, akkor nem tud vele mit kezdeni, míg az, aki azon módon tanulja, ahogyan megtanulta a magyar maga anyanyelvét, már 2-300 szóval jól beszél, s minden új szóval törvényesen gyarapszik szókincse is. Baby újra mélyet sóhajt, mint akinek nincsen türelme ezt a lassúnak tetsző módot követni. Iramban futva szeretne följutni a hegycsúcsára, hogy élvezze onnan a kilátást. — Hát, kezdjük, nagyapa újra. S könyvét becsukja, tréfásan, olyan kedvetlen megadással olvassa a címet: — Lebenskunde. Jól ejtettem ki? Eltaláltam a dallamát is? — Hát nem találtad el. Ennek a kiejtése ez — s a szót leheletszerű finomsággal ejti ki előtte. — Nagyapa! Mit jelent ez a Lebenskunde? — Életművészet a jelentése, kislányom. Összetett szó ez, nem alkalmas a kezdésre. — De nagyapa, azt mondja meg nekem, hogy mi az az életművészet? — Értelek Bocikám. Életművészet? — s itt úgy megjelent ajkán a mosoly — Jópofát vágni a savanyú almához! Az az életművészet! Amint említém, én is kedvet kaptam a nyelvtanuláshoz, úgy belém hatolt Szilády unokájához intézett magyarázata. Babykával beszéltem először erről a szándékomról, nem akartam a magam oktatásával az öregembert fárasztani. Csak úgy gondoltam, hogy az én több német tudásommal a morzsákból is épülhetek, s külön nem terhelem így. Babynak nagyon tetszett a kívánságom. Neki sem lesz olyan unalmas akkor a nyelvlecke, ha van a tanulásban társa is. Szaladt is nyomban nagyapjához, hogy szándékomat közölje vele. Az öregúr boldogan fogadott engem is tanítványának. Nekem aztán azt mondta: — Már többször akartalak figyelmeztetni arra, hogy idegen nyelvet tanulj. Különösen ebben a zavaros világban nem tanácsos csak egy nyelvhez kötni életünket, s megrekeszteni magát az embernek éppen a magyar nyelv partjai között, amelyik olyan, mint a beltenger, amelynek nincs 182
