Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
oldalán szintén magas kőfal, ami a református polgári leányiskolát — még régebben — a gimnáziumot határolta el a parókia fundusától. Déli határvonalán túl, amelyik szintén kőfal volt, ott volt az elemi iskolának két osztálya a III. és V. Ez a harmadik parallelosztály volt, s így én III. osztályos koromban nem jártam oda, csak amikor V. elemi iskolássá lettem. Az épület a telek közepén fekszik, s a főbejárat felől ősi fák, bokrok takarják el úgy, hogy a térre még az épületből is alig látszik valami. A nyugati kertben pedig ősi gyümölcsfák voltak. Ebben a kastélyszerű épületben lakott Szilády Áron. EMLÉKEIM SZILÁDYRÓL Gyermekkoromban Legelső emlékeim közé a parókiára vonatkozóan nagyon keserű érzések tartoznak, mert amikor a legtüzesebben s a legnagyobb lendülettel métáztunk, a labdánk a parókia kertjébe átrepült. A játékunknak egyszerre vége szakadt, s megkezdődött a komoly tanácskozás arról, hogyan tudnók azt a jól kötött, értékes labdát megszerezni. A magas kőfalon nem is tudtunk, de nem is mertünk átmenni érte. 11 éves gyerekek voltunk, a falat egymás segítségével többen meg tudtuk volna mászni, de közülünk senki nem mert abba a titokzatos lezárt kertbe behatolni. Én voltam az egyetlen, aki legalább arra mertem vállalkozni, hogy átkémlelek a kertbe oly módon, hogy a falhoz közel levő magas síkú bálványfára fölmászok, s megnézem azt, hogy a labda hová eshetett. Ma is élénken emlékszem arra a szorongó érzésre, ahogy a fára másztam, s az ágak szét- ágazására ülve először belenéztem abba a titokzatos kertbe. Fák és bokrok takarták a földet, s így a labdát meglátni nem lehetett. Olyan félelmes, titokzatos érzéssel szinte megsejtettem, hogy én valamikor ebbe a kertbe bejutok. A játéknak úgyis vége volt, s így sokáig ültem a fán, s bámultam azt a csendes kertet, amelyikben senkit nem láttam. Bennem csak később fakadt föl a vágy a továbbtanulásra, s így rá sem gondolhattam, hogy én valamikor is még éppen pap leszek, mégis vonzott annak a sűrű bokorral, fával borított kertnek a titokzatos világa. Később is, többször fölmásztam arra a fára, s abból a magasból belestem a kertbe, de benne nem láttam meg senkit, pedig vágytam látni azt az ősz szakállú öreg papot, aki a templomban mindig olyan félelmes érzést keltett bennem is, amikor tanítónk vezetésével az istentiszteleteken már részt vettünk. Különös, hogy ez a félelmes érzés maradt az uralkodó bennem Sziládyval szemben mindég, ami felőle az első benyomásom volt. Legelőször a parókiára VI. elemi iskolás koromban léptem be egy vasárnap reggel, amikor is édesatyám egy csomag műlépet küldött be tőlem. Előző nap édesatyám násznagyi tisztségben volt a parókián, s Szilády ez alkalommal egy kiló műlépet kért méhei számára természetesen pénzért. Abban az időben Halason csak édesatyám készítette a műlépet. A vadszőlővel befutott oszlopos, beüvegezett folyosó előtt találtam Szilády Áront, amint kezében a Bibliájával sétálgatott. Templomba indulása előtti időben volt. Nagyon féltem akkor is tőle, pedig amikor tisztelettudóan köszöntöttem, s kezét megcsókoltam, olyan kedvesen tette a fejemre a kezét, s azt kérdezte tőlem: — Mi járatban vagy kisfiam? Mondtam aztán: — Főtisztelendő úr kérem, édesatyám a műlépet küldte be tőlem — s a gondosan becsomagolt műlépet átadtam neki. — Köszönöm, kedves kis fiam, a te szívességedet is, hogy behoztad, s édesapádét is. Mi az ára fiacskám? S aztán gyere be, majd kifizetem. 84
