Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
Ez az ősi életforma ért véget 1863-ban, amikor a hatalmas határt szétosztották. Halason valósággal új világ kezdődött, de rosszul kezdődött. Elsőben azért, mert a 60-as esztendőket még az én gyermekkoromban is a sorozatos csapások szerencsétlen idejének nevezték. Éppen 1863-ban volt az emberemlékezet óta a legnagyobb aszály, ami országosan is roppant csapást jelentett. De azért is szerencsétlen volt a földmérés, mert nem hagytak lege- lőterületeket a város környékén, hanem csakugyan a „küszöbig” felosztottak mindent. Ez a szinte átmenet nélküli változtatás nagy krízist jelentett a város őslakossága hátrányára, s az idők folyamán beszivárgott pásztorok, majd a betyárokkal cimboráló orgazdák sötét bűnszövetkezete rémületben tartotta azokat a kis emberkéket: főként akiknek a néhány hold földjük a várostól messze volt, amelyikben a pásztorok, a betyárok s az orgazdák uralma tartott, s akik halálos fenyegetéssel rémisztgették a kint lakozókat. Ennek következménye volt, hogy a református rétege a városnak, amelyik ősjogon, az ügy nevezett „redempció” útján jutottak birtokaikhoz. Ebben a nagy kavarodásba lépett bele Szilády Áron, mint új erő, s tartotta az elkedvetlenült emberekben a lelket, s iránymutató módon maga is nekilátott az atyjától jutott 480 kataszteri hold pirtói birtokán a gazdálkodásnak. Az embereket sarkallta a tettre, a tanyák fölépítésére, s tanácsaival, példájával az új idők jó példáját adta. Birtoka homok birtok. Tanyája az addigi „pirtói csárda” lett, egészen Vadkert községhez közel a határ menti részeken. Birtokán példaadó módon gazdálkodott. 20 hold szőlőt telepített, erdősített, s nemes gyümölcsöst létesített. O karolta föl azt a kiváló, de az alkoholizmus rabjává lett Győré Jánost, aki a halasi gazdasági élet legnagyszerűbb gyümölcsét, a Kieffer körtét meghonosította. Ez a Győré János elsőben Szilády Áron kertésze volt, s szőlejét ő telepítette be, azonban Szilády ennek a szerencsétlen szenvedély rabjává lett embert meg akarta menteni, s így az a fegyelem alól átpártolt Szathmári Sándorhoz, aki aztán alkotótehetségét kihasználta, s alkalmat adott arra, hogy ez a szerencsétlen, de nagy tehetségű ember a borban teljesen alámerüljön. Szilády Áron nem volt szenvedélyesen gazdálkodó ember, de azért nagyon szerette pirtói birtokát, s nyáron rendesen heteket töltött a tanyáján, s gyönyörködött különösen juhnyájában. De szerette marháit s lovait is. Jószágait nem csereberélte, hanem a legtöbb születésétől elpusztulásáig élt nála. A jó s értékes egyedeket azért tartotta, mert azok az ő szemében is értéket jelentettek, a silányát pedig szánta, s aztán nem akart vele senkit megrontani. Nem volt anyagias, nyerészkedő ember, ami abból is kitűnik, hogy amikor a város díjlevele deputátumait56 éppen a nagy szárazságra történő hivatkozással az első esztendőben pénzben megállapította 500 forintban, ezt a megváltási árat fizette neki a város 60 éven át, soha nem kérte a terményeket természetben, holott csak egy esztendőre volt a megállapodásuk. Amikor én ezt szóvá tettem, amikor nyomorúságba süllyedten élt, nem engedett ehhez a kérdéshez hozzá sem nyúlni, pedig ezt a város akkori polgármestere, Schilling Ede, is helyesnek ítélte. Megkérdeztem tőle, hogyan engedhette ezt a csekély összeget, ha már akkor az ínségre való tekintetből el is fogadta. Azt válaszolta rá: — Tudod az 1863-as év aszályos esztendő volt. De példátlanul aszályos év volt. Semmi sem termett, mert tavasztól egészen késő őszig nem hullott egy csöpp eső sem. Még a kutak is kiszáradtak. A nép olyan nyomorult volt akkor, hogy Bácskába, Bánátba mentek szét aratni s nyomtatni, hogy gabonához jussanak. Hát nem tehettem mást, mint pénzben vettem föl a járulékomat. Aztán jött a 66-os nagy fagyás, ami újra koldussá tett mindenkit, 56 Járandóság. 41
