Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Befejezés
r Akkor már nem volt más vagyona, csak a könyvtára, amit régebben az Akadémiának szánt csak úgy ajándékba, de hogy betegeskedett, ezt már nem tehette meg, hanem annak az értékesítése vált szükségessé. Egyszer is, amikor a család kívánságára a könyvtár ügyet is előhoztam, azt mondtam, hogy ez a sok érték egyszerűen el fog kallódni, ha ezt nem a főtiszteletű úr maga adja el, mert ennek az értékéhez más nem tud. Ezt maga az öregúr is belátta, s úgy közösen tűnődtünk azon, hogy kinek kellene a könyvtárat vételre fölajánlani. Én azt ajánlottam, hogy Prohászka püspök urat kérdezzük meg, aki akkor az egész ország legnagyobb tekintélyű embere volt, s már én könyvem útján jó viszonyban voltam vele. Én csak a véleményét, illetve a segítségét kértem volna, mert arra igazán nem gondoltam, hogy vételre neki kellene fölajánlani. Az öregúr erre az indítványomra azt válaszolta. — Nem idegenkedem én attól sem, ha a püspöki karból venné meg valaki, vagy esetleg a tehetősebb rendek közül akadna rá vevő. Gondolok a bencésekre, vagy a zirciekre. Azt hiszem, azok valamelyike volna, akik megvehetnék, akikre igazán szívesen bíznám ezt a gyűjteményemet. Azok közt mindig akad, aki szívesen búvárkodik. De ettől eltekintve is, szeretném, ha azok kezére adhatnám, hogy ezek a nyomorultak is éreznék legalább a sok aljasságuk után a megvetésemet. Megkérlek, hogy ebben az értelemben írj Prohászkának, hátha tehetne valamit. A fölajánlást tartalmazó levelemet fölolvastam Sziládynak, aki aztán jóváhagyta, s megbízott, hogy adjam postára. Szinte türelmetlenül várta Prohászka válaszát, amelyik meglehetősen késett, mert Prohászka nagyon akarta a könyvtár megszerzését, de neki magának ahhoz nem volt ereje. A válaszában ezt ki is fejezte, s megírta, hogy a veszprémi püspököt hangolta föl a könyvtár megvételére, aki majd megbízottját el is fogja küldeni a könyvtár megtekintésére. A balotai föld bérletének elrendezése után a család éppen nyomorúságot nem látott, de a sok betegeskedés a családban, majd a Babyka kelengyével való ellátása bizony szegénységben tartotta őket. Sajnáltam ugyan azt a fáradt öregembert sarkallani, de mégis kértem, hogy a könyvtára értekeit mutassa meg legalább, vagy ő szedje rendbe, nehogy eltávozása esetén kezünkön kallódjék el a sok érték. Végre aztán ráállt, s megkezdtük hárman a nagy munkát. Sziládynak nem volt katalógusa, egyszerűen mert nem volt rá szüksége. Minden könyvét jól ismerte, s pontosan tudta a helyét, sőt minden céduláját megtalálta a látszólagos rendedenségben is. Azzal halálra lehetett volna keseríteni, ha valaki íróasztalán rendet csinált volna! Az öregurat beleültettük a karosszékébe s én létrán a polcok tetejére másztam, Babyka pedig a jegyzéket vezeti. Ez volt a munkamegosztásunk a megállapodásunk szerint. A könyvek azonban nagyon porosak voltak, s Babykát az édesanyja, de az öregúr is a portól nagyon féltette. így aztán fölhatalmazást kaptunk, hogy Nusi nénivel a könyveket a portól megtisztítsuk, s így kezdtük meg a munkát. Az öregúron bizonyos izgalom volt látható, amint szinte szertartásosan a párnázott karosszékbe ültettük. Amikor kezébe adtam az első könyvet, a díszes kötésben, arany szegéllyel: Orlando furiosot; az öregúr úgy nézegeti, simogatja, forgatja, hol itt, hol ott belenéz, s aztán megszólal: — Érdekes, tudjátok, hogy ezt az olaszországi utamban vettem. Ezért a díszkiadásért, mert már fogytán voltam a pénzemnek, két napig csak úgy a zsebből éltem! Nézzétek meg ennek a gyönyörű metszését! Erre én is leszálltam a magas létráról, Babyka is otthagyta az íróasztalt, s aztán mellé települtünk. — Ismeritek ugye, fordításban? —kérdé tőlem. — Csak híréből, de nem olvastam. 274
