Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Befejezés
— Főtiszteletű úr, ha már megérhettük, hogy a jó Isten elhozta közibénk, arra kérjük, hogy maga prédikáljon nekünk, ne a püspök úr, mert maga a mi fiúnk. Hallani szeretnénk, mert számon tartjuk ám! — Én ságvári termés vagyok s nem csepelyi — válaszolta Szilády. — De maga a mi fiúnk, prédikáljon nekünk, nagyon szeretnénk meghallgatni! — erőlteti az öreg körszakállas ősz paraszt annyi jósággal és ragaszkodással. — A püspök úr az idegen, de maga a mi fiúnk! — Mondtam már kigyelmeteknek, hogy én ságvári születésű vagyok s nem csepelyi, hát nem vagyok én a maguk fia! De Kónya István bátyánk csak nem enged, s azt mondja: — Hát hiszen mi azt tudjuk, hogy Ságváron született, de mégis a mi fiúnk, mert itt csinálták! — Nahát azért sem prédikálok kendteknek! — s ezzel a körből kilépve magukra hagyta az atyafiakat, akik pedig még a fogantatását is számon tartották, s vele mindent, amit Szilády is természetesen alkotott. Az izgalmas zaklatások közt volt néha kedves, meghitt beszélgetésre is alkalmunk, amikor az öregúr úgy az élményeiből beszélgetett vidámságokat. A püspökjárás idején volt Látrányban, Somogytúron is. Az öreg Puskásra élénken emlékezett: — Akkor éppen harcai voltak az eklézsiában, s ott a vizitáció alkalmával is éles volt a hangulat. Valami nagyszájú ember ízedenkedett ott; a minden munkájában láthatóan tevékenykedő Puskást gáncsolta, vádolta akkor is. A többi presbiter pedig segített. A püspök is, én is Puskás igazát láttuk, s megintettük a presbitereket, de hogy aztán használt-e a feddőzésünk, azt már nem kísértem figyelemmel. Azt hallottam emlegetni Puskásról a többi szomszédos papoktól, hogy nagy vadász, aztán biz az beleles a grófok vadászterületébe is. A feleségére, de különösen a napára s ipára is jól emlékeztem még moravicai káplán koromból. Ok is élesen emlékeztek rám. Puskásra különben már akkor ráterelődött a figyelmem, amikor Török Pállal tengelyt akasztott káplán korában. Élénken emlékezem az esetére, mert még olyan vitustáncot nem láttam, mint ahogyan Török Pál ugrált, amikor a szakolyiak azt a csúfot tették vele. A kerületen Puskás válláról le akarta húzni a palástot, s nagy forgószél kerekedett belőle, s a püspök szája ízét kereste mindenki, s adták az indítványokat, hogyan lehetne nyakát csavarni a püspökéből gúnyt űző káplánnak. Én aztán a védelmembe vettem, s azt mondtam a kerületi gyűlésen a püspöknek: fültanúja voltam, hogy a szakolyiak tiszteletet adó küldöttségének azt válaszolta, hogy „mit szeretnek azon a Puskás káplánon? Nézzenek szét köztünk! Remélem, találnak nálánál különbet is!” Az egyházat képviselő küldöttség ezt nem vehette gúnynak, amit a püspöke szájából hallott, s ha már magát is belefoglalni jónak látta, akkor a szakolyiak, ha a legkülönbet választották az ajánlkozók között, azt sértésnek venni nem szabad. Ha pedig gúnyból mondta, akkor rászolgált a válaszra, mert egy egyházközség érzésének megnyilatkozásával a püspöknek tréfát űzni, gúnyolódni nem szabad. Ha Puskás tette s gúnyból tette, csak megválaszolta a gúnyt, és pedig talpraesetten. Azt tanácsoltam ott a gyűlés plénuma előtt, hogy ne megtorlásra gondoljon, hanem merítsen belőle intést s tanulságot. Volt aztán nálam itt Puskás, s megköszönte a megvédését. Itt aztán figyelmeztettem, hogy a tréfálkozó kedvét zabolázza meg, s a püspökkel való találkozást kerülje, mert ha megcsípheti ez a dühöngő ember bármiben, még a bőréből is kifordítja. Aztán eltűnt előlem, s még csak egyszer találkoztam vele a püspökjárás idején, de a további dolgáról nem tudok. Keménykötésű ember volt, s azt hiszem, hogy a további forgolódásában is az maradt. Örülök, hogy egyező érzéssel vagytok egymás iránt. Szomorúan hallom, hogy ott is az aljasok kerültek fölül. (...) Az öreg Puskást a javadalomra nézve a legnagyobb gyülekezete a külső-somogyi egyháznak, Nagyszokoly, szerette volna papjául választani, de sem az esperes, sem a püspök nem akarta engedni. Hát éppen pontosan nem tudtam, csak sejtet272
