Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Kiss Gyulára valamiért megneheztelt előbb, én pedig éppen nem voltam otthon, így aztán a sarokban fölhalmozott papirosokat a melléjük rakott kéziratokkal is összeölelték a segítségek, s az irodaajtajához hozott mázsára rakták. Éppen akkor léptem be a parókia utcai ajtaján, amikor az iroda üvegfolyosója ajtajában ott volt még a mázsa s 9 nagy vesszőkosár megrakva az átmázsált papirossal. Megborzadtam a látványtól, s rohantam a nagy kétfülű kosarakhoz, s szedtem ki belőlük a kéziratokat, az okleveleket, régi pecsétes okmányokat, amikor rémülten rohan hozzám Nusi néni. —Jaj, Tiszi, ne bántsd, mert már ki is fizették az árát! — De Nusi néni, —mondom elkeseredve — ezek az okiratok, nézze éppen csak amit csak úgy találomra kimarkoltam: ez Rákóczi György aláírása, a másik, amit kiveszek ez Gyulai Pál írása, emez valami török oklevél! Ezeket halálos bűn sajttakaró papirosnak eladni, én csak a Mauthner-árjegyzékekre mondtam, hogy eladhatók! — Már most mindegy, Tiszim, én eladtam, nálam a becsület az első. Az árát is fölvettem, mindjárt jönnek értük, nehogy csalónak lássanak. Ne nyúlj semmihez! Mit tehettem mást, mint keserűséggel visszavágtam a megmenteni akart okmányokat a többi közé, s kijelentettem, hogy másnap visszautazom Látrányba, mert a napi szükségletekkel küzdő asszonyt türelemre az egész idő alatt nem bírtam rávenni, s már ottlétem alatt is potom áron árusította a boldogult Szilády kedves emléktárgyait. De addig, amíg csak a szép tajtékpipákat adogatta el s más érdekességeket, megértéssel néztem, mert tudtam napi gondjairól, de amikor az ősperzsa festményeket küldte föl Pestre tudtom nélkül Morell Gyulától, hogy ószerésznek adja el, az már nagyon fárasztott, sőt elkeserített. Az ősperzsa festményekre — Morell Gyula aztán beszámolt — az ószeres semmit nem adott, hanem mégis akadt rá egy vevő, aki csak úgy vette meg, hogy adott értük modern képeket. Meghiggadásom után ugyan másnap nem utaztam el vissza, csak kínlódtam tovább, s bútorok s más található értékek eladásával segítettem a kétségbeesett asszonyt, s csak szabadságom leteltével mentem vissza Látrányba. M. Kovács Gyula, kecskeméti tanfelügyelő, a boldogult Sziládynak nagy tisztelője, maga is íróember, megtudta szomorú sorsát Sziládynénak, amikor családja látogatásán Halason járt, vette kezébe a könyvtár sorsát, s Kecskemét városával megvétette. 20 kataszteri hold földet adott érte a város. Csekély ár volt a roppant nagy értékű könyvtárért, de Halas városa semmit nem adott érte, pedig Halas városának kellett volna legjobban érteni a könyvtár értékét, kulturális kincseit. Ha értette volna szolgálatát, munkáját, áldozatos életét, jelentőségét, általában nagy fia szándékát, és szellemét, akkor bizonnyal a megvételével is megmarasztja falai között könyvtárát, s boldogan, büszkén őrzi ezzel is Szilády Áron emlékezetét. 268
