Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
elvégez helyettem, mert végtelenül boldog, hogy visszaszolgálhatja azt, amit annak idején megmentéséért cselekedett. — Ha hát annak idején nem volt ám az olyan nagy fontosságú cselekedet, hogy ilyen nagy értékkel viszonozza. Mert ebben a nagy nyomorúságomban éppen a te segítségedet megkapnom, minden elképzelhető viszonzásnál többet jelent. Templomunk népe abban az időben olyan volt, mint a fölizgatott, a megpiszkált darázsfészek. Nem az áhítat szomjúságával mentek akkor oda az emberek — főként az asszonyok — hanem hogy egymással gyilkos, szúrós szemeikkel beszámolhassanak, s hogy fölénnyel, gúnnyal verhessék át azok szívét, akik még mindig — a történtek után is — Sziládyhoz ragaszkodtak, aki a parókiából bordélyt csinált. Mintha bizony akármi köze lett volna az elerődenúlt, a magába roskadt vénembernek az egész aljassághoz. A templom főhelyén a gúnyos mosolyával trónoló Thuróczyné ült, aki legjobban tobzódott Nusi néni meggyalázásán, mert nem hódolt neki, aki ekkor már uralta a halasi női világot. A halasi szemétdombokon megtermett gomba mind a templomba nyitotta ki spórazacskóját, s ott akarta megvívni egymással a csatáját. Szilády ellenségei élvezték a szószékre kapaszkodó fáradt öregembert, aki nehezen vonszolta már föl magát, a ragaszkodók pedig fájlalták a megfáradt öregembernek erőlködéseit. Mindenki ezzel a lelki feszültséggel ment most a templomba, hogy káromkodássá váljék az imádkozásuk. A hét eseményei fölizgatták a kedélyeket. Az eszesei a gonoszoknak s a jóknak egyaránt tudták, hogy ezekben a napokban dől el Szilády sorsa. Az ellenségei lesték a kimerült embernek az összeroskadását, mert azt a munkát már ő sokáig nem bírhatja. A jók eszesei a maguk szörnyű tehetedenségeiben toporzékoltak, de tehetedenek voltak, mert Sziládynak a szolgálatban nem segítettek. Amazok segíthettek volna rajta, mert éppen négy pap volt közöttük — akikben a részvét s a szánalom azonban nem mozdult meg. Még Báthory Gáborban sem, aki pedig nem volt támadója Sziládynak, csak hát ő meg a maga mellőzöttségét sérelmezte. Mindnyájan ott voltak a templomban, hogy a gyülekezetnek megmutassák az egyházhoz való ragaszkodásukat. A nép alja meg öltögette a nyelvét, mert a jámborok megbotrán- koztak. Nekik fogalmuk sem volt arról a tervszerű gazságról, ami a botrányt kirobbantotta. A népnek nincs arra ereje, hogy gondolkozzék. A játékszere mindig a hangadóknak. A nép egyazon érzésből s „meggyőződésből” rivalg, hódol, virágot szór s hozsannát kiált, de éppen úgy szórja az átkait, s üvölti a „feszítsd meg”-et. Halas népe is miért volna, s hogyan is lehetne különb? Ebbe a túlfűtött atmoszférába léptem be egészen váradanul. Szilády ellenségeinek az arcán meglátszott a döbbenet, a hozzá ragaszkodókén a boldog öröm, a népen pedig úrrá lett az izgalom. Mindenki érezte, hogy most nem egyszerű prédikáció következik, hanem tetemrehívás. Még az éneklés tartott, láttam Dózsának társaihoz szánt integetését, s azt is, hogy Pataky „nem”-et intett vissza neki. Thuróczyné sem fogadta el a fölhívást, azt a kíváncsisága sem engedte volna ki a templomból. Izgalom uralta az egész gyülekezetei A hátsó padokban fölálltak a kíváncsiak, hogy valóban lássanak, akik az első sorok tömöttjei miatt belépésemkor nem láthattak meg, s csak a suttogás folytán tudták, hogy valóban én mentem be a szolgálat végzésére. Mikor a szószékre indultam, Dózsa Zsigmond föltűnő módon fölállt, s intett széttekintve mindenfelé, hogy kövessék; s hangos, kopogó lépésekkel ment ki a templomból. Megindult utána még öt asszony Zilah Zsuzsi néni vezetésével. Ez a Zilah István nénje volt, akit az együgyű, minden nap templom zsámolyán ülő Kuczó Panni néni is követett. A nagy 243
