Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
minden rám váró munka iránt. De erről semmit nem szóltam Prohászka előtt. Tisztán irodalmi kérdések jöttek szóba s a „Napraforgók”151-ról beszélt különösen sokat. Sziládytól való búcsúzásom nagyon fájdalmas volt. Sírtunk mind a ketten, s alig volt pár szavunk. O megölelt, megcsókolt, én pedig kezét csókoltam meg. Fájdalmas érzések fojtogattak, s alig tudtam pár szót szólani, a családban is mindenki sírt. Az előző nap volt a búcsúzásunk, mert délután utaztam el Halasról, s az éjszakát Pesten töltöttem, hogy a korai vonattal az utat Fehérváron megszakíthassam. Ezzel lezárult egyik legszomorúbb fejezete az életemnek. Ma azonban csak az édes emlékeit élem, s még a keserűségek is megédesülnek, mert mindenben ott van Szilády élő emlékezete s az a nagy kegyelem tudata, hogy ifjúságom jelentős szakaszát azzal a nagy emberrel tölthettem, akire ma is csak hálával és csudálattal tudok emlékezni. Nagycsepelyen a roskadozó papház s a nagyon szegény papcsalád fogadott. Az öreg pap szélhűdés folytán nehezen vonszolta a lábait, egész nap az irodájában ült, pipázott hosszú szárú tajtékpipájából, s aztán állandóan Vas Gereben152 műveit olvasta. Semmi sem érdekelte, egykedvűnek s érdektelennek látszott mindennel szemben. Gyermekei közül csak egy volt már végzett tanító, de akkor éppen a jegyzőnél volt írnok, a többi testvére még kisebb volt, a legkisebb még elemi iskolába járt. Az öreg Vasváry Sándor későn 50 éves korában házasodott, s így gyermekei olyanok voltak, mintha unokái lettek volna. Mikor behozták második napon a krumplinudlit, s megkérdezték, hogy szeretem-e, csaknem elnevettem magam. Természetesen nagyon szerettem mindent, ami szegénységükből tellett, mert igazán mindent szívesen adtak. Megéreztem, hogy nagyon félnek tőlem, mert mindenért kérték a belátásomat s bocsánatomat, ami igazán kívül esett rajtuk: nem adhatnak különszobát, mert nagy a család; az ablakok kicsinyek s rozogák s a szoba alacsony; a padlózat kigödrösödött; s mind azért, mintha tőlük függenének ezek a nyomorúságok. A presbiterek ugyanúgy tettek másnap, ahogy a templomból kijövet körülvettek. Érkezésemkor éppen halottja volt a gyülekezetnek, mégpedig előkelő presbiter. Bizonyos bátortalansággal elém állt az egyik, s olyan kényszeredett tiszteletadással azt mondja: — Halottunk van tiszteletes uram, ezért az atyafiakkal együtt arra kérem, hogy ezt az elsőt ne temesse el, hanem engedje áthoznunk a szóládi papot, mert azt ismerjük, aztán meg legalább tiszteletes úr is megtanulja az itteni szokást. Szívesen beleegyeztem. Temetés után szótlanul sétál szobámban a szóládi pap, Gulyás Lajos. Néz, kíváncsiskodik, de nem tudja megkezdeni a társalgást. Én is meguntam várni, s kibámultam az ablakon. Egyszer megszólaltam, s megkérdeztem az okát, amiért olyan feltűnő idegességgel fogad itt mindenki. Valami semmit mondott Gulyás, csakhogy válaszoljon, de megeredt legalább a beszélgetés. Meleg egyéniség volt s jó társalgó, s aztán hamarosan fesztelenné vált a beszélgetésünk. Úgy láttam, hogy szeremé, ha az előbbeni kérdésemet újra fölverném, de arról többé szándékkal nem szóltam. Hanem olyan az emberben a másikról hallott rossz, mint a kelés: jó darabig izgat, éget, sőt fájdalmat okoz; de egyszerre csak megérik, s magától kifakad. Gulyásból elkezdett dőlni a szó. Elmondta, hogy iderendelésem hírére eljött ide az egyik szomszéd pap, aki aztán telelármázta az egész Csepelyt, megrémítette a szegény papi családot, a presbitereket, a híveket; elmondta a halasi szörnyű dolgaimat, így mindenki valósággal irtózattal fogad, s csak kénytelenségből állnak velem szóba. Megmondja nekem, mert a 151 Ván Benjámin könyve 1924-ben jelent meg. 152 Vas Gereben (1823-1868) író, Jókai mellett a második legnépszerűbb szerző a saját korában. 235
