Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
megírásában levezettem. A templomban pedig visszaültem az öreg Duccos Józsi bácsi mellé, aki mellett gyermekkoromtól kezdve jószomszédi viszonyban éltem a templomnak mindig ugyanazon a helyén. Különös érzést váltott ki bennem azonban a szolgálattól való eltiltás. Nagyon hiányzott a szószék. Ereztem, hogy nem bírnék élni azzal a tudattal, hogy többé szószékre nem lépek. Türelmetlenkedtem és háborogtam, mert nem láttam értelmét a vesztegetett időnek. Bántott, hogy kitettem magam az alacsony, hitvány emberek irigykedésének, csak az a tudat vigasztalt, hogy mindezt Sziládyért tettem. Sziládyval s családjával egy érzésben élni, fölbecsülheteden örömet jelentett. Az érzéseim, gondolataim háborgásában az esti otthoni csendben s magányomban írogattam a fölfüggesztés négy hónapja idején. A drámámat fölolvastam Sziládynak is mégpedig családja körében. Különben is a parókia életét, Sziládyt, Klárikát, Nusi nénit, Irma nénit s a házhoz járókat, barátaimat a katolikus papokat, ellenségeinket: Patakyt s Dózsát szerepeltettem. Szóval ezt dolgoztam föl benne, ami valójában végbement. Sziládyt meglepte az egész mű egyszerre való hallása. Figyelmesen hallgatta végig s nagy dicséretben részesített, de megtette észrevételeit is, s a hibák átjavítását ajánlotta, de elismerte értékét, s nagyon örült neki. Kedvesen mondta a végén: — Bendegúz, nagy ember leszel holtod után! Petri halála hozta meg a változást életünkben. Takács helyettes püspök hamarosan szolgálatra szólított, s elküldött káplánnak Nagycsepelyre. Vonakodtam elfogadni, de Szilády keményen fogott, s valósággal kényszerített. Ostoba ötletem támadt, amin Szilády ugyan kacagott, de azért ezt mondta: — Megteheted, amilyen ostoba volt Petri, hadd mutassa meg magát Takács, hogy ő is van olyan, mint Petri volt! Mintha lelkiismereti fájdalmakat éreztem volna efölötti keserűségemben, hogy a boldogult Petri püspök úr meghalt anélkül, hogy az egyházi átok alól föloldozott volna, így azt kértem Takácstól, hogy oldozzon fel ő, mert egyházi átokkal terhelten nincs lelkierőm egyházi szolgálatot végezni s a szentségeket kiszolgáltatni. Takács nem vette észre a levelem célzását s nagy kegyesen föloldozott! Szegény Szilády talán utoljára kacagott olyan jóízűen a tréfámon. Az eltávozott Miklós Ödön helyébe Gaál István került. Behízelgő modorú ember volt, akit én már teológus korunkból jól ismertem. Két évfolyammal járt utánam. Szilády bizalmát nem nyerte ugyan meg, de azalatt az egy hónap alatt, amíg én is otthon voltam különösebb dolgot nem művelt, s magát a szolgálatra alkalmasnak mutatta. 1921. április 9-én érkeztem meg Nagycsepelyre. Szilády a falu fekvését nagyon szépnek mondta: — Az erdővel borított hegyek ölelésében fekvő falu majdnem a születési helyemmé lett, sokat hallottam szüleimtől emlegetését, s a püspök látogatása idején én is voltam ott. A somogyi nép kedves egyházához ragaszkodó, s a papját szereti. Miklós Ödönnek előbbeni helye volt ez, aki meg a papi család nagy nyomorúságáról beszélt, mert a szegénységük miatt szinte minden második napon „krumplinudli” volt az eledelük. De akkor még rá sem gondoltam arra, hogy az lesz szolgálatomnak a helye, s különösebben nem érdeklődtem utána. Utamban a két vonatközi időben leszálltam Fehérváron, s drámámat bírálatra átadtam Prohászkának, aki nagy szívélyességgel fogadott. Sok időnk nem volt, s bár szíves marasztalását szerettem volna elfogadni, de a csepelyiek kocsiját a 12 órára Szárszóra érkező vonathoz kértem, s így mennem kellett. Szívesen ottmaradtam volna pedig nemcsak ebédre, nemcsak egy napra, de véglegesen is, olyan elhidegült, olyan kihalt érzésű voltam akkor 234
