Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

A hozzá betérő embereket mindig szívesen fogadta, de mindenki munkában találta, s ha valamelyik azt találta mondani, hogy „rosszkor jövök főtiszteletű uram, mert látom, hogy éppen dolgozik”, azzal nyugtatta meg: — Hozzám mindig jókor jönnek, s az én legelső dolgom az, hogy a maguk ügyével foglalkozzam.

De senki házához nem járt el baráti látogatásra. Úgy tudom, hogy fiatalkorában sem tette, de az irodájában nem tartott „hivatalos órákat.” Ott minden időben szívesen fogadott mindenkit. Ha valaki egyházi ügyben fölkereste, s a köszöntést s a tiszteletadó jó kívánato- kat fogadta és viszonozta, rendesen azt kérdezte: — Mi járatban van barátom?

Rendesen nagy feneket kerített a halasi parasztember a jövetele megokolására, s azt Szilády mindig figyelemmel s türelemmel végighallgatta. Majd tapogató s általános kérdéseket tett leplezésére az illető előtt, aki azzal a természetes tudattal volt, hogy őt Szilády ismeri, azt a fogyatékosságának, hogy az illetőt nem ismerte föl.

Különös, hogy Sziládynak gyönge volt az arcmemóriája. Azonban a bevésődött arcokat viszont úgy meg tudta őrizni, hogy a dédunokában is fölismerte a családi vonásokat. Szilády mindenkit számon tartott. Ismerte a családok rokoni összefűződéseit, tudta a gyermekek számát, sőt igen sokszor a gyermekek neveit is, csak az arcokat gyorsan nem tudta fölismerni. Az elejtett szavakból, vagy utalt eseményekből, amikor rátalált a vele beszélőre, annak aztán egyszerre tudta sorsát, családi állapotát; megkérdett tőle mindenkit a családban. Hogy milyen szédületes memóriája volt, pár eset is elég a megítélésére.

Egyszer is Martinyi József bácsi ment be hozzá anyakönyvi kivonatért. Az úgy nevezett „kis kaszinónak”, a Polgári Olvasókörnek volt sokáig elnöke, s így tisztelt, becsült s közismert ember volt. Szilády őt sem ismerte föl nyomban, de beszélgetés közben az édesapja arca előjött előtte, s aztán jókedvvel beszélgetett vele. Akkor Józsi bácsi mondja Sziládynak, hogy a keresztelőlevelére volna szüksége, s azt is megmondja, hogy: — 1869. június 29-én születtem.

Szilády még ott ültő helyiben azt mondja neki: — Ha jól emlékezem, akkor kereszteltelek én téged, hanem június 25-én születtél te.

Megnézték az anyakönyvet, s Sziládynak volt igaza. Egy tízezer lelkes gyülekezet anyakönyvében a töméntelen adatok legtöbbjét ismerte halálos pontossággal.

Halas reformátusait az anyakönyvek alapján kartotékolta, s így minden házaspár gyermekei születésük, esetleges halálozásaik szerint abba voltak bevezetve. De azt fejben hordta, s számon tudta tartani gyülekezete összes családjait. Élesen emlékezett a halálozások időpontjára s a betegségre, amiben az illető meghalt. Mindenkit számon tartott, mindenki sorsa iránt érdeklődött, mert mindenkit szeretett, szánta a nyomorúságba esetteket, s örült a boldogulóknak.

Volt érzéke a humor iránt is.

— Kullogó János uram egy ünnep alkalmával az úrvacsorát háromszor vette föl, de talán negyedszer is fölveszi, ha rá nem szólok: mire való ez, Kullogó uram, elég ebből egy alkalommal egyszer is részesülni. Úgy csendesen mondtam neki, ahogy a kenyérért nyúlt. „Tudom, főtiszteletű uram, de úgy gondoltam, hogy elvetem a gondját egypár esztendőre, mert hogy most ráérek.” S aztán még jót is húzott a kehelyből, s mint aki jól végezte dolgát, kiballagott a templomból.

Más alkalommal igen nagyot húzott az úrvacsorái kehelyből egyik jómódú gazda. Szilády halkan figyelmezteti: — Talán elég lenne már — de az csak nyeli jóízűen.

Mikor levette a szájáról az üres kelyhet, s kedvesen, derűs arccal visszanyújtja Sziládynak, amikor a bajuszát megtörli, csendesen azt súgja Sziládynak: — Töpörtyűt röggeüztem, főtiszteletű uram.

204