Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

óra múlva vöröskatonai parancsnokokkal jelenik meg, s tudtunkra adják, hogy a tornyunkban géppuskákat visznek föl, mert a szerbek támadásra készülnek, s szobámba a toronyból telefont vezetnek, s így az lesz a megfigyelőállomása a tüzéreknek. Nyomban mégis kezdték a telefonhuzalok felszerelését.

Húsvét reggelén két direktóriumi megbízott jött be Sziládyhoz. Hozták a Népszavát s benne Kunfi Zsigmond népbiztos rendeletét a „vallásszabadságról”. Azt a rendeletet a szószéken föl kellett olvasnunk. Szilády is bejött a templomba, de én prédikáltam, most már szabadon. Beszédemet úgy kezdtem: — Ma húsvétot ünnepelünk, pedig az Anyaszentegy- háznak nagypéntekje van. Az ünnepet ugyanis nem a naptár piros betűje jelzi, hanem az életében megismétlődő események.

Csakugyan nagypénteki beszédet mondtam. Intettem a híveket, hogy ezt a húsvétot gyásszal üljék, mert amikor az Egyház a Krisztus keresztjét emeli, követői nem énekelhetnek még győzelmi himnuszt. Felolvastam a Népszavában közölt rendelkezést, megdicsértem a sok ígéretet, s azzal zártam, hogy várjuk azok megtartását.

Szilády félt, hogy a visszásságokba burkolt beszédet kifogásolják. Még ott a templomban hozzá ment egy pesti kiküldött zsidó ifjú, aki kezét nyújtva Sziládynak, megelégedését fejezte ki, sőt gratulált Sziládynak a káplánjához, aki olyan jó szónok, hogy kár a „falura”.

Kezdtük megszokni az új rendet, s lassan visszatért dacos erőnk is. Mindig a lelkemre kötötte azért Szilády, hogy a szószéken okos legyek, vigyázzak szavaimra, s én mindig meg is ígértem. Csakhogy a szószéken elfeledkeztem mindig magamról s az ígéretemről, s úgy prédikáltam, hogy megbánással, sőt néha félelemmel jöttem le. Nem voltam én bátor, még kevésbé vakmerő; de nem bírtam sem a szívemmel, sem az eszemmel; s az elémbe tóduló képek, hasonlatok s a bennük fölfakadó gondolatok mindig megragadtak, s nem bírtam őket elhallgatni, el kellett azokat mondanom szinte lelki kényszer alapján.

Egyszer — éppen nevem napján — kegyeden inzultus ért. Temetésről mentem haza, amikor öt asszony, akik nagy lármával gyűlésről mentek haza, körülfogott nagy szitkok, átkok, csúfondáros beszédek ontása közben az utcán, s leköpdöstek. Ordították: — Te népbolondító, te Isten hazugja, te gyalázatos ámító stb.

Szó nélkül törültem le palástomról a nyálukat, s fájdalommal mentem tovább. Az izgalom egyre fokozódott. Az addig szelíd, alázatosan s szeretettel köszöntők bizonyos ellenséges, megvető félrefordulással mentek el mellettem. Alig akadt, akivel összeköszönhettünk volna.

Idegessé lett egyszerre a város. Minden számottevő ember kikerült, s valami nagy tartózkodás, óvatosság vett rajtuk erőt. Bélpoklos voltam, mert nem viseltem sem vörös gombot, sem vörös szalagot a gomblyukamban, mint abban az időben minden úriember hordott.

Az akkori katolikus káplán Pócz Mihály volt — azelőtt minorita tanár Szegeden — Halasra Kiskunmajsáról jött a kommün előtt egy héttel. Legelőszöri találkozásunk alkalmával minden tartózkodás nélkül kiöntötte a lelkét s a kommunizmus iránti megvetését. Nálánál bátrabb embert nem láttam. Valósággal kereste a halált, mert utálta közöttük az életet is. Hangosan, bátran szállt szembe velük. Rettentheteden erő és elszántság lakozott benne, s hihetetlen naivitás. A legkisebb hírből, mozdulásból is már mindent remélt. Különben jó összeköttetései folytán több embert szöktetett át Szegedre dorozsmai tanyai ismerősei útján.

Öt is elkerülte mindenki, engem is. A közös sorsunk összeforrasztott. Nagyon megszerettük egymást. Szilády valósággal boldog volt, amikor Pócz hozzánk jött. Hozta a jó híreket, s hánytuk-vetettük a jövőt. Sziládynak is nagyon imponált ez a tiszta jellemű, bátor ember; örömmel látta mély barátságunkat. Vasárnap délutánonként tanyánkra jártunk hármas140