Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
módját, nem bízott bennem, hogy megszorítva beszámolni tudjak a leselkedőknek, azért a kezembe nyomott még az 1790-es évekből való prédikációskönyvet, s azokból olvastam föl a prédikációt. Fölvettem a Bibliából az alapigét, s aztán úgy szóltam: — Ezen szent igékről való elmélkedést megírta Kalmár József révkomáromi prédikátor 1790-ben, hallgassátok meg isteni félelemmel. S fölolvastam a prédikációt. így tartott ez négy vasárnapon át, csak nagypénteken Kalmár József helyett Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nevét mondtam, mert akkor az ő elmélkedéseiből olvastam föl. Ez a módszer beválni látszott. A hívek megértették, és sokszor hallhatóan fölzokogtak, s ez a messze világból fölhangzó tanítás mélyen megfogta a lelkeket, s elmondta a jelen élet minden nyomorúságát. Megértették benne a nagy figyelmeztetést, hogy beszélni nem is szabad, de nem is tanácsos. Egy soha el nem feledhető sötét s esős estén azt a borzalmas hírt vettem a magát eszesen, de rendkívüli hazafias módon viselő Tyukody Jenő állami iskolai igazgató úrtól, hogy Prohászka Ottokárt főbe lőtték106. Ezt a szörnyű hírt nyomban jelentettem Sziládynak is. Lehajtotta a fejét a hír vételekor, s pár percig hallgatott. Csak annyit mondott: — Ez vár mindnyájunkra, akik be nem hódolunk, de inkább lőjenek agyon bennönket, mint leköpjenek! Egy óra múlva ugyancsak Tyukody úgy cáfolta meg a rettenetes hírt szomorú arccal: — Nem úgy lőtték agyon, hanem fölakasztották! — Ez a a hír most már bizonyos, — mondta Szilády— mert, amikor már a vádat cáfolják, akkor bizonyos, hogy végrehajtották a gyalázatos tettet. S Szilády szeméből a könnyek peregtek alá. E könnyek láttára az elfojtott zokogás kitört belőlem. Azt az estét imádkozásban és nehéz sírásban töltöttem. Valami iszonyú veszteséget s űrt láttam magam előtt, amitől megiszonyodtam. Lelkem megmentőjét, ifjúságom megtisztítóját vesztettem el benne, aki iránt nemcsak nagy hálát éreztem, hanem tudatára ébredtem lelki árvaságomnak is. Akkor olvasgattam éppen „Kultúra és Terror” című könyvét, s megértettem, hogy annak az embernek meg kellett halnia; s azt is, amit Szilády mondott, hogy mi is követjük, csak a módját nem tudjuk előre: vagy kötélen, vagy lebunkózással, de a sor ránk kerül. Olyan mélyen hatott rám Prohászka halálhíre, majd Szilády sejtése, hogy a rám váró halál gondolata már nem rémített el. Elővettem arcképét, s amint néztem, néztem, az az érzés lett úrrá rajtam, hogy azon az arcon a halálnak hatalma nem lehet, azt sugarakból szőtte a maga számára az Isten. így virrasztottam alakja, emlékei mellett, amikor fölriadok az utcai ajtó erős döngetésére. Összerezzentem, mintha, aki egy másik világból ébredtem a valóra. Félelemmel, sejtésekkel mentem ki, amikor már a várakozással nem mentem semmire. Ekkor már durva szitkokkal kiabáltak, s puskatussal betörni akarták az ajtót. Beeresztettem őket, akik szidtak, hogy megvárakoztattam őket. — Uraim, éjfél után egy az óra, idő kell az ébredésre s az öltözködésre is! — Mi nem alszunk! — volt egyikük durva válasza. Öt vörös rendőr volt. Mind az öten ismerős, halasi emberek. Kiadták a parancsot, hogy reggelre egy tiszta szoba legyen két parancsnok elvtársnak. Elsorolom a telt szobákat, a könyvtárakat, a betegeket és öregeket, de azok ugyan mit sem törődtek Szilády 82 évével, Klára néni 87 évével, Babyka betegségével, egyszerűen azt mondták, hogy végigmennek a szobákon maguk, s „majd mi csinálunk rendet!” Erre nyomban átadtam a szobámat, amit aztán meg is néztek. 106 Ez rémhír volt. Prohászka Ottokár nem lett atrocitás áldozata a Tanácsköztársaság idején. 137
