Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Mi is szegényekké lettünk, a mi bérlőnk is tisztán a megszabott pénzbeli árendát adta meg, s így bizony nagy szükséget kezdtek szenvedni. A termelő embereket megfogta a gazdagodási láz, s az élelmiszerek ára szinte megfizethetedenné vált. A gazdálkodó réteg szemérmedenül űzte az uzsorát, s bizony azok nem voltak tekintettel semmire. A hadiköl- csönök kamatjait nem fizették. Az egyházi pénzjárandóság csekély volt különben is, a papi birtokok árendája is pénzben volt megszabva. Nusi néni homlokán mélyültek a barázdák. Az öregúrnak diétára volt szüksége, Babykát az előző évek tüdővérzései miatt jól kellett volna táplálni, s nem volt mit adni nekik, s az sem volt, amiből pénzt lehetett volna facsarni. Ha az öregúr előtt említést tett, hogy szükséget lát, akkor azt tette csak, hogy átkutatta a zsebeit, s amit azokban talált, azt mind odaadta, de ha arra tett célzást, hogy a bérlőket kellene fölszólítani, arra mindig ingerülten felelt: — Megfizették az évi árendájukat, s nincs rajtuk követelnivalónk! Én aztán kutattam a javak forrása után, de bizony szüléimén s keresztanyámon kívül mástól maximált áron semmit sem hoztam. Szüleimnek meg keresztanyámnak természetesen a maximált árak sem kellettek. Sokakat megszólítottam, de letagadták, ha volt is. Maximális áron nem adták még a végtelenül tisztelt Sziládynak sem, s nagy sopánkodást csaptak a szükségei hallatára, uzsoraáron pedig szégyellték adni, inkább sopánkodtak. Mindenki azt ajánlgatta, hogy szóljak Nagypál Imrének, aki a papi javadalom Balota 241 holdas birtokát bérli, s dúsgazdag ember; derék ember is, az ha megtudja, hogy Szilády szükséget szenved, örömmel segít, hiszen azon a birtokon gazdagodott meg. Vagy szóljak a füzesi bérlőnek, az is segít a bajon. „Nem kell arról tudni a főtiszteletű úrnak, hogy szóltál nekik.” Odahaza is sokat tűnődtünk a jó öregember sorsán, s így keresztanyám is csak arra biztatott, hogy Nagypál Imrének tárjam föl Szilády helyzetet. Szót fogadtam. Elmentem Nagypál Imréhez. Igen szívesen fogadott. Csak úgy csöpögött belőle Szilády iránt a mély tisztelet és nagyrabecsülés. De amikor elkezdtem fölsorolni azt a nyomorúságot, amiben él s egy mázsa krumplit kértem tőle, azt válaszolta rá: — Szívesen adnák, de nem termett. S ezzel elkezdte kárhoztatni azt a cselekedetét, hogy a szép nagy pirtói birtokát eladta. — Én becsületesen eleget tettem 35 esztendeig, s egy fillér hiány nélkül mindig pontosan meg is fizettem, de arról én sem tehetek, hogy a háza népe nem tudja beosztani. Abba aztán nem szólhatok bele. Olyan zordul mondta ez utolsó szavait, hogy jónak láttam elkotródni. Még egyszer tettem nála kísérletet. Éppen az egyházpénztárból láttam kimenni, úgy pár hónap eltelte után, s az utcán megszólítottam: — Nagypál uram, a főtiszteletű úr diétán él, s a kását nagyon szereti, de nem tudok kapni, ugyan legyen szíves néhány liter kását adni a részére! Irtózatos hidegen s részvétlenül azt felelte rá: — Nem szoktam kölest vetni, merthogy a tarlókat legeltetem. S azzal otthagyott, mint akinek a világon semmi köze nem lett volna ahhoz a Szilády Áronhoz, aki írásos szerződés nélkül, 30 esztendőn át, potom pénzért kezén hagyta a gazdag lelkészi javadalmi földjét. Mindössze három emberről kell megemlékeznem a tízezres halasi gyülekezetben, akik meleg szívvel s örömmel segítették a nyomorúság idején. Körösi Antal az egyik, aki gőzmalom tulajdonos volt. Katolikus ember. Ez látta el liszttel s mindig csak a maximális áron. A másik Fekete Sándorné Széli Julianna, aki akkor hentes volt, ő is igen nagy szeretettel s készséggel adta a zsírt ugyancsak a maximális árán, pedig sokszor nagy küzdelmébe került, hogy megmentse, azaz félretegye számára a zsírt. Majd Zilah Sándor, aki meg kásával látta el, meg az öreg kanári madarát kölessel. 132
