Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Ezek a szólások aztán, mint az őszi ökörnyál, úszni kezdtek a levegőben, s bizony azok az alacsony kórószálakra is rátapadtak. A közvéleménybe belevetette Pataky Szilády szellemi megrokkanásának a vádját, amit aztán a tanárok is nagy sajnálkozással helyeseltek. — Nagy kár ezért a nagy tudású emberért, de azon már segíteni nem lehet, itt csak az egyház megmentéséről lehet szó, ami úgy történhet meg, ha Sziládyt nyugdíjazzák. Pataky Dezső ékes szavú, csengő hangú, jó kiállású káplán volt, aki csakugyan a nép széles rétegének a tetszését megnyerte. Benne látták Szilády utódját, aki a halasi katedráért tanárságot vállalt, hogy Sziládyt kiböjtölje. Előkelő modorával tartotta is a nívót, s csak ünnepélyes alkalmakkor vállalt szolgálatot, ha Sziládyt helyettesíthette. Előkelő emberek temetését végezte csak, ha orációt kellett mondani, s Szilády nem tehette. Káplán Halason orációs temetést nem végezhetett, arra mindig Patakyt kérték föl. Ez így tartott mindig, akármilyen kiváló káplán volt is Halason, egészen az én káplánságom idejéig. Az én szolgálatom s a szószéken való megjelenésem annyira kedvessé tett a nép előtt, hogy Pataky szolgálatára csak a legritkább esetben kívántak rá. Az orációkat is én tartottam, s nem volt zökkenő. Ez az eszes ember észrevette, hogy bennem a nép szemében új ember akadt, akit Szilády helyébe kívánatosabb lesz ültetni, mint az öregedő s betegeskedni kezdő Patakyt. Pataky pedig el sem tudta képzelni azt, hogy én nem török Szilády üresedéshez közelgő katedrájára, s így időben akart eltétetni, mégpedig Szilády által; amikor észrevette, hogy nem sikerül, a forró vizet Szilády alá önteni, meghiúsítva azzal, hogy rajta a vénüléssel járó szellemi gyöngülés kezdődik, amit azzal illusztrált — s bizonyított — hogy engem maga mellett tart, aki egészen új szellemben prédikálok: áttörtem az addigi merev korlátokat, s a rezgős szószéki hang helyett a magam természetes emberi hangján szólaltam meg, amit mindenki megérthetett. Emberileg akkor is meg tudtam érteni Patakyt, aki ígéretesen szép ifjúságát várakozásban töltötte el egy öregedő lelkész akárhogyan való távozására lesve; amikor, mint érett gyümölcs már szinte szemmel láthatólag lehullani készül az élet fájáról, akkor egy szemében értéktelen fiatalember, méghozzá volt silány tanítványa, egyszerre a nép szívébe kerül; s ő annyi vágy, álom, sóvárgás után az ország egyik leggazdagabb katedrájától egyszerűen elesni látszik. Mindezt láttam s értettem; de viszont nem voltam, s nem is lehettem vele olyan intim viszonyban, hogy előtte föltárjam a lelkemben dúló nagy küzdelmeket, aminek végét még akkor magam sem láthattam. Akkor éltem lelkem szerelmi életét az igézetesen fönséges erejű nagy Prohászka Ottokárral, akinek szellemi vonzata olyan erővel hatott rám, hogyha történetesen nem Szilády Áron mellett vagyok, hanem egy hitvány, fanyar pap mellett szolgálok, én ugyan semmiféle halasi katedra és javadalom kedvéért sem maradtam volna meg abban a sivár, szellemtelen világban, amiben az én ifjúságom idején élt már a kálvinista egyház. De úgy szerettem Sziládyt, s olyan tapadással voltam hozzá, hogy még Prohászka nagy s rám ható mágneses ereje sem tudott öleléséből kiszakítani. Pataky csak azt látta, hogy az én lelkes igehirdetésem megragadta a népet, s olyan tüntető szeretettel vett körül, hogy választás esetén velem szemben elbukik, amit éppen ő velem szemben nem viselhet el. Ezért olyan eszközökhöz nyúlt, amit etikai gondolkodású, s érzületű ember semmi körülmény között igénybe nem vehet. Az ingerültsége úgy elragadta sokszor, hogy leplezetlenül nevezte Sziládyt „vén hülyének”, „vén agyalágyultnak”, aki már ennek a „pojácának”, ennek a „vallási tébolyultnak” mindent megenged; nem bírja megvédeni „ettől a rongytól, ettől a szeméttől azt a katedrát, amelyiken az egész ország figyelme rajta van.” 126
