Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
készületlenül soha ne menjen föl, mert egy ideges szó is könnyen félreérthető, s kiszámíthatatlan következményekkel járhat. A halasi plébánia káplánjaival nagyon benső viszonyban voltam, s elmondtam nekik is a velem esett dolgokat. Prucker Pista barátom azt mondja nekem: — Te Béni! Magad mondod, hogy a főtiszteletű úr téged még soha meg nem hallgatott, tehát téged valaki beárul, s amit az öregember mond, azt nem a maga véleménye alapján mondja. Ne várd, hogy talán hetek múlva meghallgasson, hanem ülj neki, és írj egy-két prédikációt, s mutasd meg neki. Olyan Kolumbusz-tojásként hatott rám barátom tanácsa, s aztán otthon nyomban nekiláttam a prédikáció megírásának. A kiválasztott textest átgondoltam, s aztán írni kezdtem. Nem mentem semmire. Minden gondolat elszaladt előlem, kiszáradt számomra az Ige is, s akárhogy kínlódtam, nem tudtam megírni a prédikációt. Próbálkoztam aztán a már elmondott prédikációk visszaidézésével, de az sem sikerült, csak néhány kép, hasonlat volt az, amik azokban a prédikációkban termettek, amiket mégis rögzíteni tudtam. Összeszedtem mégis hat-hét hasonlatot. Elsőnek a napraforgóról szóló hasonlatomat írtam le. Valahogy élőbb, lüktetőbb volt, amikor elmondtam, de a gondolatot mégis meg bírtam fogni. Napokig kínlódtam a prédikáció írással, de semmire se mentem, csak azt a néhány hasonlatokban kifejezett gondolatot szorongattam. Egyik napon aztán rászántam magam, hogy megmutatom Sziládynak, s egyúttal vallomást teszek neki, hogy csak rögtönözve tadok prédikálni, mert hiába készülök, a szószéken úgyis elfeledem, s csak azokat mondom, amik ott születnek. Ezt teszem már teológus koromtól kezdve, s így hiábavaló minden készületem. Napokon át csak az elhatározásig jutottam, valahogy nem mertem Szilády ítélete alá tartani azt a megfogant néhány hasonlatot, mert úgy éreztem, hogy az élet tovaszállt belőlük. Ahogyan azok a szószéken, abban a lobogó s lázas pillanatokban megszülettek, úgy rám is hatottak; de így leírva ellobbant belőlük a láng, az erő. Mindig csak arra törekedtem, hogy azt idézzem vissza, de ez nem sikerült. Végre mégis elszántam magam, s nagy szorongások közt a sezlonján fekvő Sziládynak azt mertem mondani: — Főtiszteletű uram, ha úgy volna szíves meghallgatni, mert bizonyos vallomást is szeretnék tenni, aztán meg mutatni szeretnék a prédikációimból néhány megfogott gondolatot, hogy addig is, amíg meghallgathat, lássa meg, s értse meg nyomorúságomat. — Szívesen meghallgatom barátom, csak mondja el, amit óhajt. Figyelem. S azzal a hanyatt fekvéséből felém fordult, én meg leültem az íróasztala melletti fotelszékbe. Izgatott voltam, mert a tenyerem izzadt, s a torkom is elszorult, de azért csak megkezdtem a nagy vallomást: — Nagyon komolyan veszem én a szószéki szolgálatot, de hiába készülök el a beszédeimre, mire a szószékre érek, mindent elfelejtek abból, amit mondani akartam. A szószéken aztán megragad valami titokzatos erő, látások nyílnak meg előttem; azután csak azokat a gondolataimat mondom el, amik ott teremnek. Nem tehetek róla. Amíg a teológia tanárainak száraz, élettelen tanításai mellett prédikáltam, addig el tudtam készülni a beszédeimre, de ahogy megismertem Butykay pátert, majd még inkább Prohászka püspök urat, azóta semmi hasznát nem veszem a teológiai tanulmányaimnak, annyira a hatásuk alatt állok. Mióta ezeket a nagy szónokokat hallgattam, egészen másokról beszél nékem az evangélium. Érzem én azt magam is, hogy idegenül hathat a szolgálatom, de én már másként nem tadok, de megvallom, nem is akarok szolgálni, csak úgy, ahogy azoktól tanultam meg az igehirdetést. Főtiszteletű uram beszédei is nagy hatást tettek rám mindig, de azt a higgadt bölcsességet csak olyan tudás mellett szólhatnám, mint amilyennel főtiszteletű uram rendelkezik, de Butykayból is, Prohászkából is csak a hit buzog, amit a hívő ember átvehet, s a maga élményévé válik. Én nagyon hívő ember vagyok, de engem hívővé nem a teológián tettek, mert ott én is éppen úgy kiszáradtam volna, mint a legtöbbje 123
