Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
ség a lelkemben fölgyűlt diákéveim alatt, de hódoltam az egyetlen tanítómesterem s eszményi tanárom: Bartek Lajos emléke előtt. Ez a beszédem nagy izgalmat keltett. A tanárok fölháborodása határtalan volt, az ifjúság rejteni sem tudta örömét, az úri osztály nagy merészségnek tartotta a beszédemet, de nem gáncsoltak érte, mert igazamat belátták, a nép széles rétege pedig valósággal ünnepelt, mert hangot adtam annak is, hogy ez a gimnázium a nép széles rétegéé, akik a tégláit össze- hordták, a fönntartás terhét hordozzák, akik mégis a tanári önkény miatt az iskolának a kitagadottai. Szóval a csúcsára áhított gúlát én is a talpára helyeztem, s a magam szomorú tapasztalataira utalva mondtam el a nép széles rétegének néma vádját az uralkodó, s nem szolgáló tanári karnak. Akkor már a szónoki erő birtokában voltam, ami az igazságom lendületét fölfokozta, s így hihetetlenül nagy hatást keltettem beszédemmel. Szüády a szószéki szereplésemet nem tette szóvá, nem vont kérdőre. Nusi néniéktől megtudtam, hogy amikor ők beszámoltak a „csodálatosan szép” beszédemről, azt az öregúr megnyugvással fogadta. De azt is hallottam tőle, hogy Pataky Dezső, a gimnázium igazgatója és Zilah István, az egyház gondnoka tették utánuk látogatásukat, s Pataky nagyon ingerültnek tűnt. Szilády a családban nem tett semmi említést Pataky jelentéséről, de rosszkedvűnek látszott. Ez a megkeseredett viszony megkínzott engem is, de ő is láthatóan szenvedett. A hideg érintkezés, a pár szavas utasítások tartottak tovább. Természetesen az alkonyati látogatásaim is elmaradtak, s csak délelőtt fordultam meg az irodában, vagy a temetések jelentésénél más időben is. De mindig a szigorú, fegyelmezett, kimért magatartásban láttam; s nem tehettem egyeden fiúi mozdulatot sem, pedig olyan szívesen megmasszíroz- gattam volna a megfáradt öregembert, s úgy szerettem volna megkérdezni ennek a különös változásnak az okát. A haragvó Szilády félelmes jelenség volt. Erős, szúrós fekete szemei amikor megvillantak, ahogyan a kezét csak megmozdította is, belém fulladt még a gondolat is, nehogy meg mertem volna haragja okát tudakozni. Azt tapasztaltam, hogy az ingerültsége napról-napra fokozódik, s így növekvő félelemmel mentem be hozzá a megszokott délelőtti órákban. Úgy október elején lehetett, amikor valami semmiség az esperesi körlevél másolata körül kirobbantotta a szörnyű feszültséget. Szüády az íróasztalától fölemelkedve félelmesen dörgő hangon, szigorú hivatalossággal megszólított, azaz megállított, amikor már jelentésemet megadva kotródtam volna ki az irodából. — Tiszteletes úr! A félelmes hangra visszaléptem az ajtóból, melynek már a kilincsét éppen megfogtam. Iszonyú érzés fogott meg, s egy pillanat alatt átéltem a szörnyű zuhanásomat, amint a rajongásig szeretett Szilády szeretetéből a mélységbe zuhanok alá: a megsemmisülésbe. Visszaléptem, s odaáhtam az ömleni készülő haragja elé. Az átcikázott gondolatokban az a vágy fogott meg, hogy legalább megtudom haragja okát. Nem féltem, csak végtelenül vesztesnek éreztem magam. — Türelmem véget ért, s tudtára adom azt, amit már régóta tartogatok várva észre térését, de úgy látom, hogy ezt a türelmet, vagy nem érti, vagy visszaél vele. Nem tűröm tovább, hogy az én szószékemen bukfencet hányjon! Nem tűröm, hogy zagyvaságokkal cirkuszt csináljon a templomból! Nem tűröm, hogy készületlenül, kapkodásaival, triviális hasonlataival gyönyörködtesse az atyafiságát, s a templomot cirkusszá aljasítsa! Nem tűröm a társadalmi életünk s tisztességben élt emberek hitvány kipellengérezését, amit a rombolás vágyával, vagy az éretlen elméjének az olcsó népszerűségre törekvő számításából teheti. Megkövete120
