Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

A házhoz tartozott még a két Székely nővér, Margit és Vilma. Öreglány mind a kettő, Szilády Teréznek, Áron nővérének a leányai, akik Nusi nénivel mindig ellenlábasok voltak, de azért nagybátyjukhoz sűrűn látogattak, s annak anyagi támogatásában részesültek. Kézimunkából s apróbb egyházkerületi segélyekből éltek, mint lelkészárvák. Megsanyarodott két öreglány volt, akik félénken, félszegen húzódtak meg a zajosabb társaságban, s csak csendesen mosolyogtak Irma néni tréfáin.

Jártak még a házhoz ritkábban többen is, idősebb úrinők, akik azonban nagyon szertartásosan viselkedtek, mint akik szorosan nem tartoznak a parókia törzsvendégei közé. Egy-egy szerény uzsonnán részt vettek, örvendeztek Babyka fejlődésének, kellő tisztelettel érdeklődtek a főtiszteletű úr egészségi állapota iránt, a városban történő dolgokról hírt adtak, de különösebb kapcsolatit a házhoz tapadás nem volt bennük.

Báthory Gábor gimnáziumi tanár is fordult meg néha, aki úgy az 50 év felé járva maradt özvegyen, s Sziládyné kegyeit látszott megnyerni, de még az én időmben az idősebb Szabady leányt vette feleségül.

Én ezeket találtam a házzal kapcsolatban, amikor hivatalosan is hozzájuk tartozónak éreztem magam. Szilády nagyon ritkán jelent meg a látogatók társaságában, az mindig irodájában búvárkodott. Tétlenül pihenni az első évben nem láttam. Még ha sezlonján heveré- szett is, mindig volt a kezében könyv, vagy legalább is újság. Ha fönt volt, akkor mindig íróasztala mellett ült; s aztán vagy írt, vagy cédulái közt kutatott. Az első időben, különösen sötétedés után, amíg lámpát nem gyújtott, szívesen beszélgetett velem.

Rendes szokása az volt, hogy amikor az alkonyati idő megkezdődött, s szobája homályában már nem látott, kijött az udvarra, és sétáját tette; kendőjét mindig vállán hordta, s aztán úgy gondolataiba elmerülve sétálgatott. Kedves bokra, fái előtt meg-meg állt, nézegette, mint aki bennük is gyönyörködni tud. Kedvvel nézte az alkonyatban a galambok hosszú sorának letelepülését a templom déli oldalának párkányaira. S úgy félórai sétája után bement irodájába, s aztán várta az estét. Míg lámpáját meg nem gyújtotta, addig valósággal örült, ha bementem hozzá. Szerette, ha beszámolok neki a napi eseményekről, élményeimről, s aztán megtette megjegyzéseit. Ezek az alkonyi beszélgetések néha a teljes sötétedésig tartottak, rendesen nagy élmény volt a számomra. Sok szó esett a folyó háborúról s a kimeneteléről, ami mindig nagyon aggasztotta. Az akkor kirobbant orosz forradalomról, melynek kavargó eseményei mélyen foglalkoztatták. Jól emlékezem az idevonatkozó szavaira: — Annak kiszámíthatatlan következményei lesznek, mert maga az orosz nép éretlen még ahhoz, hogy a maga sorsát el tudja intézni. Ez a nép a cárok kancsukáját megszokta úgy, hogy anélkül el sem tudom képzelni az életüket. Ott a cárok nélkül is meg fog maradni a cárok rendszere.

— Az volna a legegészségesebb, ha ez az erőszakkal összedőlt birodalom nemzetiségeire szét tudna bomlani.

— A német nép győzelme esetén az egész világ nyakára rá tudja majd kötni a vasjármot, mert olyan önző s öntudatos nép, hogy annak a markából nem fog tudni kiszabadulni a világ.

— A monarchia sorsát én megpecsételve látom. Ez szétesik. Különben is a Habsburgok nem emelték magasra az értelem fáklyáját, s nem tudtak teremteni olyan kívánatos uralmat, ami a trónjukat szilárd alapon tartaná.

(...) A külföldi állapotokat hazai viszonyok közt megteremteni akarókról egyszer is így szólt: — Ezek a lelki tulipánhagymákkal kereskedők mindenben ártanak, ami jellegzetesen magyar, s nem számolnak sem a magyar lélek alaptulajdonságaival, sem a magyar élet viszonyaival, hanem azon a talajon is kísérleteznek vele, amelyik csak a galagonyát, az árvalányha- jat, vagy a borovicskát termi meg, s olyan emberekből is szenteket akarnak faragni, akiket az

115