Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)
A kiskunhalasi zsidóság a 18. századtól 2011-ig - Ritter Nándorné: Bölcsőtől a koporsóig. A zsidó életút szertartásai
Idézet Ruth könyvéből: „mert hová te mész, megyek én is s ahol meghálsz, hálok meg én, néped az én népem, istened az én istenem.” Ebben a pár szóban benne van egy egész élet. Az újrakezdés a holokauszt után, az egymáshoz tartozni vágyás és akarás, a kitartás, az egymás iránti szeretet, a meg- és nagyrabecsülése a társnak, a másik félnek. Mindaz, ami kell ahhoz, hogy ők maguk, gyermekeik, unokáik elismert polgárai legyenek Kiskunhalas városának és nagyra becsült tagjai a kiskunhalasi hitközségnek. Kevés ember kapott oly törékeny alkattal, akkora tiszteletet, mint Krausz Dezső, a Dezső bácsi. Nagy tudása és vallásossága révén, nem múlt el úgy ünnep, hogy ne ő mondta volna a Kiddust, ne ő mondott volna Káddist mázkíron (halottért mondott gyászima). Az utolsó szó mindig az övé volt, pedig nem szeretett szerepelni. Nehezen szánta rá magát arra, hogy újra az esküvői baldachin alá álljon. Nem azért, mert bármit megbánt volna az elmúlt hatvan év alatt, hanem azért, mert szerény volt, tudta honnan jött, hova tart, és ki előtt kell majd számot adnia. Neki így is természetes volt minden, együtt lenni a családdal, gyerekekkel, unokákkal és dédunokával. Azon a gyönyörű napon, amikor Rózsika nénivel, a chupá alatt álltak, huncut csillogás volt a szemében, meghatódottan, a maguk szerénységével fogadták a jókívánságokat. Tanúság az egész életük, az utódok számára, ez esetben az utódok száma nem csak a család létszámában merül ki. Halál A zsidó hagyomány nagy becsben tartja az életet. A halálra és gyászolásra vonatkozóan a vallási törvények két alapelven nyugszanak. A tiszteleten és nagyrabecsülésen, valamint a túlélők lelki, szellemi és érzelmi közérzetének javításán. „Smá Jiszráél Adonáj elohénu, Adonáj ehád!” - e szavakat súgjuk az újszülött fülébe érkezésekor, és e szavakat mondjuk, vagy mondják helyettünk, mikor távozunk. Halál után a testet gondosan megmosdatják, majd fehér ruhába öltöztetik, a férfiakra tálitot is adnak, melynek rojtjait kibontják, e képpen jelezve, hogy rá már nem vonatkoznak a földi kötelességek, parancsolatok. Temetés A halál után a lehető leghamarabb időn belül el kell végezni a temetést. A halott őrzése, a temetésre való felkészítés, a halottal való foglalkozás az egyik legnagyobb micve a zsidó hagyományban. Ezt a feladatot a Chevrá Kádisá, azaz a Szentegylet tölti be. Vallásunk szerint a halál fölötti bánatot a ruha beszakítása jelzi. A zsidó törvények a temetés után, három egyre hosszabb időszakot ír elő, amelyben a gyász egyre enyhébb. Az első hét napot sivának (jiddis: süve) nevezzük, ez a gyász legmélyebb szakasza. Alacsony széken, zsámolyon ülünk, nem viselünk bőrcipőt. A férfiak nem borotválkoznak, nem vágatunk hajat, a hölgyek nem festik magukat. A következő időszakot slosimnak nevezzük, ami harmincat jelent. Ezen időszak letelte után megyünk ki először a temetőbe, a temetés után. A következő tizenegy hónap letelte után van vége a gyászévnek, ez időszak után viszont tilos bármit tenni, ami a gyász folytatását jelentené. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem az emlékezés tilos, hanem bármely a gyász időszakára vonatkozó szabály továbbtartása. 166
