Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság - Thorma János Múzeum könyvei 34. (Kiskunhalas, 2011)

Emberek és emlékek - Surányi Lászlóné Kun Anna: Halasi emlékeim

kifáradtunk, akkor a még nem ismert kvízeket gyakoroltuk irodalmi rejtvényekkel. Barkochbával, bonyolult zenei rejtvényekkel múlattuk az időt, amíg a tea elkészült. A protokoll érvénytelen, lány is felkérhetett fiút, flörtök szövődtek. A Halason katonáskodó fiúk boldogan jártak teadélutánokra, mindig volt 8-10 karpaszományos kiskatonánk. Ilyen volt Fisher Jóska, első vőlegényem. Nem volt lángész, hamar kopaszodott, de igen jó táncos és csinos férfiú volt, tudott bánni a lányokkal. Nem erőszakosan, csak kedves rámenősséggel szédítette a lányokat. Hamar eljutott a csókolózásig, amihez kivállóan értett. Minden lánynak udvarolt. Lehet, hogy csak szeretett jókat enni, mert mindenhová meghívták vacsorára, ebédre is.

Purim ünnepén - a zsidó farsang - a papunk, Dohány József tisztelendő hívta meg az egész hitközség apraját, nagyját a maga lakására. Nem volt akkora lakása, hogy egyszerre befért volna valamennyi hitsorsos, de a nobilisak rövid ideig maradtak, köszöntöttek, kicsit tették magukat, és távoztak. A mulatság a középkasztnak szólt és a szegényeknek, ortodoxoknak főként, na és a fiataloknak, akiknek minden zajos és tömeges megmozdulás okkázió volt. Jókat lehetett enni, inni is valamicskét, vittünk is magunkkal, meg más is hozott, a háziak is kitettek magukért. Három lánya, fia, felesége, sógornője és annak a lányai napokig sütöttek az ünnep előtt. Itt összetalálkoztak a különféle kasztbeli korosztályok. Itt nem volt olyan szigorú az elkülönülés, mint egyébként. Hisz egy év is számított, két-három év korkülönbség a barátkozásoknál szinte rendkívüli volt, hacsak nem eladó sorban lévő lányról volt szó. Akkor minden családdal barátságosan kellett viselkedni, sosem lehetett tudni, ki hozza a legjobb partit. Ősszel a templomudvar újévi-hosszúnapi forgatagában volt még alkalom a különböző korosztályok találkozására, mert a fiatalok számára nem volt ez az ünnep magábanéző számvetés, mint az öregeknek. Ha elunták - igen gyorsan - a templom zümmögő, mormogó imamalmát hallgatni, kirajzottak az őszi napra, a tágas udvarra, ahol a zsidó elemi, a tanító-, a sakter- és kántorlakás is állt, és elkezdődött a hecc, az idétlenkedés, a viták, a fiúk, lányok magamutogatása. Erre az alkalomra új ruha illett, és aki központba akart kerülni, annak valamiféle szerepre is szüksége volt: irodalmi, zenei ismeretre, szellemességre. Ez volt egyben a társasági élet próbája. Ezek az elvek vonatkoztak a Purim-estére is.

Dohány tisztelendő úr bibliai fehérhajú, fehérszakállú szép askenázi volt, vékony, magas hangja tudott szárnyalni. Verseket írt, költőnek tartotta magát. Ilyenkor felolvasott verseiből. Talán jók voltak, de mindenesetre kicsit divatjamúltak. Prédikációit nagy gonddal írta, igen müveit ember hírében állt. Adyt azonban mélységes-mélyen megvetette. Az én verseimmel eldicsekedett apám, dícséretett várva a bölcs embertől, de az én verseim sem tetszettek neki, mert adysaknak találta őket. Azok is voltak, ezért felelősségre is vont. Koromhoz illő hallatlan szemtelenséggel összeszólalkoztam vele, és attól kezdve nem mentem hozzájuk. Hermin lányával pedig egy osztályba jártunk, és sokáig nagyon jóban voltunk. Hittanra se jártam polgárista koromban, mert kérdeztem a liturgia órákon, és lehetelen helyzetbe hoztam az oktatót. Hallgatólagosan elfogadták a mulasztásaimat, még jegyet is kaptam, csak ne jelenjek meg az órán.

Egy Purim-estén vetettem szemet egy gimnazistára: hanyagtartású, nagyfiús modorú, mindenkire gunyoros mosolyával néző, szeplős, világos bőrű, kék szemű. Haja a homlokára bukik, szívdöglesztő kamasz. Én 13 voltam, ő 17. Guszti a három Kellner fiú közül a legfiatalabb. Apjuk csúf, öreg zsidó, félelmetes hírű ügyvéd. Anyjuk korán meghalt. Guszti csak a felnőttek között ült, ott érezte jól magát, az idősebbekkel barátkozott. Nem tudtam róla levenni a szemem, annyira, hogy kénytelen volt néha ő is rámnézni. Nem történt semmi. Akkor még az etikett áthághatatlanul előírta, hogy az embert valakinek be kell mutatnia. Az az ismerkedés módja, nem lehet csak úgy a vakvilágba beszélgetni, leszólítani egymást. A

297