Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)
Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason
Télen a disznótorok, a disznótoros vacsorák valamint az istállókban beszélgetésre összegyűlt férfítársaság, a fiatalság és az asszonyok fonói szolgáltattak jó alkalmat a vidám szórakozásra. A régi iparos műhelyek is gyakori színterei voltak a tréfálkozásnak. A kovácsműhelyben, a cipészműhelyben a kuncsaftokat mindig szíves szóval fogadta a mester, s míg a munka folyt, a várakozók nagy kedvvel hallgatták a vidám történeteket. Általános szokás volt még a sok szempontból tájékozatlan, tudatlan inasok, segédek beugratása is. A mester beugratta a segédet vagy az inast, a segéd az inast, de az inas nem tehette meg ugyanazt „feletteseivel”. Csapó kovács, azaz Obsitos Csapó Imre kovácsműhelye télen-nyáron tele volt heverő emberekkel. Műhelye látogatottságának az volt a titka, hogy „régi katonaélményei feltálalásában alig volt párja”.26 Egy alkalommal éppen azt sorolta az öreg, hogy katonaként milyen sok országot járt be: még a világ végén is járt, ahol a lábait kilógathatta - egy ember megkérdezte tőle:- Ha már olyan sokfelé járt, Csapó bácsi, hát Geográfiában járt-e?- Jelönleg éppen ott nem voltam, mert az mönetközben úgy keszegoldalvást balrul maradt el mellettünk! A szárazmalmoknál, a szélmalmoknál a molnárgazdák is igyekeztek szívélyesen fogadni az őrletőket. A régi malmok a társalkodás, a szórakozás kedvelt színterei voltak. Sokféle társadalmi rendű, rangú ember megfordult itt, s így a szélmalmok valóságos hírközpontok voltak. Az őrletésre váró emberek beszélgettek egymással, szokás volt a mesélés, a politika megtárgyalása is. A molnár is bekapcsolódott a társalgásba, de ha nem ért rá, akkor a felesége vagy a molnárlegény szórakoztatta az őrletőket.27 Nagy Czirok László a Száraz- és szélmolnárok élete a Kiskunságon című művében a halasi szélmalmokban zajló társasági életről is megemlékezik: „A várakozókon meg a beszélgetni érkezőkön kívül voltak a malmoknak állandó, úgynevezett törzsvendégei is. Afféle öregedő, kevés dologgal élő, unatkozó emberek voltak ezek (leginkább parasztok), akik amíg »mozogni bírtak«, a malmoknál »csapták agyon az időt«. Ott is teleltek ki. Az egyik magyarázgatta: »Inkább az unalom őjön mög, mint a munka!« A másik: »A gutaütés is az embört leginkább otthon éri!« Az ilyen henyélő öregek, ha reggelenként neki borultak is a házkörüli apróbb munkáknak, de már fölöstököm után ballagtak a malomba. Mire »a románok főtolták a napot«, már volt egy-két beszélgető cimbora. A molnár örült, mert a lopva beszélgetéssel is jobban telt az idő. »Délestére« hazaszállingóztak, s ha a korai vacsorát (kétszer ettek csak napjában) »bekanalazták«, többnyire visszaballagtak a malomba. A tehetősebbek borocskát is vittek, hogy jobban tudjanak barátkozni. Nyáron - ha nem volt őrlés - a szárazmalmok sátra alatt, a szélmalmoknál pedig őrlés idején is a malom árnyékában heverésztek, beszélgettek, kártyáztak, vagy meséltek.”28 Majd így folytatja a XIX-XX. század fordulójának időszakára való visszaemlékezést: 26 NAGY CZIROK László 1963. 122-123 27 NAGY CZIROK László 1959. 59-75. 28 NAGY CZIROK László 1959. 59-60. 12
