Bereznai Zsuzsanna - Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora - Thorma János Múzeum könyvei 33. (Kiskunhalas, 2011)
Bereznai Zsuzsanna: Népi humor Kiskunhalason
Természetesen az egyes közösségek népi humorának alkotásai csak részben az adott nép közvetlen produktuma. Hiszen számos közismert alkotás a nemzetközi folklór vándortémái közé sorolható. Ennek ellenére természetesen az is jellemezheti egy-egy közösség hagyományát, hogy melyek azok a műfajok és alkotások, melyeket befogadnak és továbbhagyományoznak. A „világjáró anekdoták” Európa-szerte és sokszor valóban világszerte ismeretesek - de az már jellemző egy közösség folklórjára, hogy a szelekciós rendszer mit emel ki ebből, azaz a közösség tagjai min tudnak nevetni. S az egyes vándortémák nyelvi megformálása azonban minden egyes esetben olyan sajátosan helyi jelleget ölt, mely egyszerivé és egyben megismételhe- tetlenné teszi a népi alkotást. Tehát az elbeszélő egyéni tulajdonságai is hatással lehetnek a folklóralkotás stílusára. Egy közismert tréfás népi elbeszélés elhangozhat frappáns, a csattanóra kellőképpen kihegyezett módon - ehhez arra van szükség, hogy az elbeszélő jó stílusérzékkel adja tovább a történetet. Ha ugyanazt a tréfát egy olyan elbeszélő szájából halljuk, aki inkább van otthon a terjengősebb elbeszélések előadásában, ő szinte agyonüti a csattanót a történet részleteinek anekdotázó ecsetelésével. A magyar népi humort szinte kifogyhatatlan tematikus gazdagság jellemzi - csakúgy, mint a világ legtöbb népének humorát. A humor társadalmi megítélése azonban már történelmi koronként, kultúránként változhat. Például a középkori vallásos ideológia „humortalanságát”, sőt humorellenességét jól jellemzi az, hogy az evangéliumi tanítás szerint Jézus Krisztus sohasem élte át a nevetés érzését, ugyanis a korabeli egyházi teológusok szerint „a kacagás az ördög művészete”.20 De a népnek minderről nem volt tudomása - ezt bizonyítják az Európa-szerte igen elterjedt legendamesék azon tematikus csoportja, melyben Jézus Krisztus a Földön jártában, a mellette csetlő-botló, oktondi alakot megformáló Szent Péterrel kerül komikus helyzetekbe.“1 Egy további példát idézhetünk a humor-ellenességre: a mai japán viselkedéskultúra elfogadott normája szerint nyilvánosan nem illendő dolog viccet mesélni. A magyar regionális humor talán legközismertebb csoportja a székelységhez kötődik. A székely népi humor világának jellemző alkotásai azok a párbeszédjellegű tréfás szóváltások, ugratások, melyeket a köztudat a „csavaros székely észjárás” nyelvi furfangjaként tart számon.22 A csalafinta, megfontoltan szűkszavú, magát gyakorta oktondinak tettető székely góbé alakja a naszreddini népi humorral mutat rokonságot. Sándor István úgy látja, hogy a székelységhez kötődő és annak életéből sarjadt népi anekdotakincs, más etnikus csoportjainkhoz fűződő, hasonló műfajt képviselő alkotásokhoz viszonyítva, külön székelyföldi anekdotadialektusnak számít. Nem lehet a véletlen műve az, hogy „a székelyeknek ismert jóízű anekdoták sora táji, nyelvi, művelődési elemeivel, a benne tükröződő tudati sajátosságokkal és főként a csattanóban érvényesülő, akrobatikus biztonságú stílusötletekkel azt a benyomást kelti, hogy a székely etnikum tükrözője”.23 20 BALÁZS Sándor 1969. 22. 21 BERNÁT László 1982 22 BÍRÓ A. Zoltán 1997. 11. 23 SÁNDOR István 1977. 122-127. 10
