Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Kovács Károly-Kovács Károlyné: Tajói életképek
Kb. húsz évvel később történhetett, amikor már a saját gyerekemet vezettem kézen fogva Majsa utcáin, hogy egy építkezésről nevemet szólítva rám köszönt egy fiatalember. Megkérdeztem, ki is ő? Természetesen ez a fiú volt. Örültem, aztán szégyenkeztem. Én, aki kitűnő voltam, nem ismertem fel őt, ő viszont emlékezett rám. Alsós koromban Jeremiás nagyapám tanyájában laktunk. Nagyjából egy kilométert kellett gyalogolnunk az iskoláig, de télen mintha duplájára nőtt volna ez a távolság. Messziről látszott, hogy más irányból is érkeznek a gyerekek, hát a csatorna hídjánál összevártuk egymást. Aztán elöl ment a hóban Fülöp Lajos nagy csizmákban, mi meg mögötte, lépkedtünk a nyomában. Egyszer a sor végéről elkezdett kiabálni a húgom: Lajos, kisebbeket lépj, mert nem bírok menni! Negyedikben Károly Margitka tanított bennünket, aki az iskola szomszédságában lakott,Csendes Istvánéknál. Figyeltük, mikor lép ki a kapun, akkor minden játékot abbahagyva futottunk elébe. Egyszer elkezdett futni visszafelé, mintha menekülne előlünk. Mi persze dőltünk a kacagástól. 1961. április elsején újabb, számunkra kedves tanár érkezett az iskolába Hudoba József személyében. Ő agrár és pedagógus végzettséggel is rendelkezett egyszerre. Az 56-os események következményeként csak agrár vonalon dolgozhatott, de ott nem érezte otthon magát. A számtalan sok kérvény eredményeként 1961 -ben végre eljutott a táj ói iskolába. Hogy éppen ezen a jeles napon érkezett, azt a kollégái először áprilisi tréfának vélték. Ötödiktől kezdve Hudoba József vezetésével úttörős életet éltünk. Méghozzá politikamenteset! Előfordult, hogy az udvaron lévő szabadtéri színpad környékén tartotta az atya a szentmisét, Józsi bácsi meg a kapunál várakozott, hogy a mise után úttörős programra vigyen bennünket. Egyszerre jártam hittanra és végeztem őrsvezetői feladatokat. Semmi hátrányom nem származott belőle a későbbi életem során. Valószínű, hogy ez Józsi bácsi személyiségének köszönhető. Lehet, hogy ahol nagyon beleerőltették ebbe a mozgalomba a politikai nézeteket, ott minden másként alakult. Nekünk csak a szép emlékek maradtak. Sokat énekeltünk, zenéltünk, úttörőzenekart alakítottunk, amelynek én voltam egyik fúrulyás tagja. Versenyezni jártunk a Kiskunhalason megrendezett városi, járási, kulturális seregszemlékre, ahol jó helyezéseket értünk el. Hudoba Józsi bácsi zenei nevelő munkája kiterjedt az iskolából már kimaradt muzsika iránt fogékony iijúságra is. Mindazok, akok korábban nem részesülhettek hangszeres oktatásban, most kipróbálhatták tehetségüket. Jártunk sátortáborozni is azokban az években. Akkor láttam először a Balatont és a Miskolc környéki hegyeket. Segítettük az időseket és más rászorulókat. Egyszer az őrsünkkel elmentünk Faragó Dezső bácsiékhoz szüretelni. Egy másik délután hozzánk jöttek kukoricát tömi, mert valamelyik lány kitalálta, hogy édasányámra is ráférne a segítség, hiszen nincs férfi a háznál. Az úttörős munkához hasonló feledhetetlen emlékeket hozott számomra Toncsi néni színjátszós tevékenysége. Kicsi gyerek voltam még, tehát szereplője nem lehettem, csak közönsége a János vitéznek, mégis előttem él a kép a Csendes Béla bácsiék telkében ligetes háttér előtt felállított színpadról, amelyet gázlámpák világítottak meg az esti előadásra. Felsős koromban eljátszottak a Hamupipőke című mesejátékot, ahol Kálmán Kati kapta a címszerepet, Gajdacsi Jóska volt a királyfi, én a gonosz mostoha, aki az édes lányaim: Szarka Irén és Rávai Vali lábujját meg sarkát próbáltam egy éles késsel megfelelő méretre alakítani. Próba közben ez a kés egyszer lerepült a szájtátó gyerekek közé ,de szerencsére bajt nem okozott. 143
