Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Életutam Tajóhoz köt Vargáné Lovasi Anna vagyok. Születtem 1936-ban Baján. Édesapám természetesen katona volt a háború alatt és fogságba esett, 1951 -ben jött haza, amikor én már tanítóképzős voltam. így édesanyám egyedül nevelte két gyermekét a nehéz időkben. Szerencsére napközi otthonban kapott állást, és így mi is odajártunk vele. Figyeltem gyermekként hogyan bánt a kicsikkel. Nagyon jó volt hozzájuk, gondozta és szerette őket. Valószínűleg tőle örököltem a pedagógusi hajlamot. Az alsóvárosi iskolába jártam és az volt a tervem, hogy óvónő leszek, de nem volt Baján óvónőképző. A hetedik és nyolcadik osztályban engem tanító tanáraimnak köszönhetem, hogy bejutottam a bajai tanítóképzőbe. No és természetesen édesanyámnak, aki ezzel nagy áldozatot vállalt. Elég nehéz és rögös út vezetett az érettségiig. Állandóan változó tananyaggal, tanárokkal, szegénységgel. Mai kifejezéssel élve: hátrányos helyzetű tanuló voltam. A sikeres érettségi után megkaptuk az álláshelyeket. Nekem Tajó jutott. Legnagyobb meglepetésemre nem találtam meg a térképen. Kérdezősködtem az iskolában és így tudtam meg, hogy a Kiskunhalas környéki tanyavilágba kerülök. Kiskunhalasra utaztam eskütételre. Az alkotmányra esküdtünk. így 1954. július elsejétől kezdődik a munkaviszonyom. Augusztusban kellett jelentkeznem az iskolánál. Édesapám kísért el. A tajói állomástól jó hosszan gyalogoltunk a homokban. Apám megállapította: kislányom te az isten háta mögé kerültél. Tajó a vége, jó”! Szerencsére a kezdeti nehézségeket leszámítva nagyon jó helyre kerültem. Volt osztálytársaim sokat panaszkodtak a találkozókon, én pedig mindig jókedvű és derűs voltam. Sváb Pál és Sváb Pálné, Toncsi néni nagyszerű, okos és művelt emberek voltak. Többet tanultam tőlük gyakorló évemben, mint az iskolában négy év alatt. Bármilyen kérdéssel, problémával fordultam hozzájuk, mindig segítséget kaptam. A szeretetteljes, emberséges légkör tartott meg olyan sokáig Tajóban. No meg a gyerekek, akiket határtalanul szerettem, és nagyon élveztem, hogy megtaníthatom őket sok olyan dologra, amit későbbi életükben kamatoztathatnak. Látni a fejlődésüket, játszani velük: nekem nem munka volt, hanem élvezet. Gyerekes csínytevéseiket komoly arccal bíráltam, de belülről megértettem őket, hiszen még én is majdnem gyermek voltam. Később V-VI. osztályt is tanítottam, az már keményebb dió volt. Nagyon sok munkával járt. Természetesen Pali bácsitól és a szülőktől megkaptam a segítséget a munkámhoz. A szülőkről szólva: velük mindig jó kapcsolatban voltam. Persze ők is a tajói iskolába jártak, ahol nagyon nagy szerepet kapott a szeretetteljes, emberségre nevelés. így a gyerekek és az otthonok tiszták és rendesek voltak. A felnőttek is tisztelettudóak. A Tajóhoz való kötődésemet még szorosabbá tette, hogy férjem is tajói volt. A tszcs-ben könyvelő, majd elnök. Két gyermekem született. Közben a jó iskola következményeként sok gyermek továbbtanult, és mivel Tajón nem volt annyi munkahely, mind elkerültek onnan. Svábékkal együtt büszkék voltunk volt tanítványainkra, hogy mindenütt megállták a helyüket. Tajón azonban megszűnt az iskola. A területet Kiskunmajsához csatolták és férjemmel együtt itt kaptunk munkahelyet. Nagyon jó érzés az, amikor volt tanítványaim (akik már ősz hajúak és nyugdíjasok) olyan mosolygósán és szeretettel üdvözölnek, ha találkozunk és annyi szeretettel, és jó érzéssel emlékeznek iskolás korukra. Nagyon élvezem, amikor elmesélik a találkozókon azokat a csínytevéseiket, amikről én nem tudok. 128