Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
diánoknak öltözve törzsi harcokat folytattunk, békepipát farigcsáltunk. Megfelelő létszámban lévén vándorszínészetre is adtuk a fejünket. A „Buta Miska” című verset dramatizáltuk. Bár a mü nagyobbik részét és a szereposztást az idő homálya fedi, arra emlékszem, hogy én a nyúl szerepét kaptam, amihez hosszú füleket és nyúlfarkat viseltem. Természetesen nyúlszájat és orrot is kellett mozgatnom! (A jövő logopédusának ez már akkor sem jelentett problémát!) Unokaöcsém, az 5 éves Jóska szarka lett, hátul a nadrágjához csomózott újságpapír-farokkal, amit kétoldalt madzaggal kellett mozgatnia, mert ugyebár nem szarka a szarka, ha nem billeg a farka. Az előadás napján aztán bepólyált hüvelykujjakkal billegtetett, mert előző nap sikerült mindkettőt elvágni az új bicskájával. „Művészi hírnevünk” és anyagi támogatottságunk növelése érdekében a szomszédba is átmentünk a műsorral. A bevételre már nem emlékszem, de nem adóztunk belőle. Két osztállyal is együtt jártam, mindkettőből voltak barátaim. Ma is kapcsolatban vagyok Manyin kívül Szappanos Erzsivel, Halász Etával és Kovács Karcsival. Jó társaság volt mindkét osztály. Nagyokat játszottunk, biztosan veszekedtünk is, élveztük a kirándulásokat, amire néhanapján eljutottunk. A madarak és fák napján csak a közeli erdőkbe mentünk, de sikerült Budapestre és a Balatonhoz is szervezni kirándulást nem kis fáradsággal, de nagy közös élménnyel. Miket játszottunk? Ipiapacsot, fogócskát, körjátékokat, adj király katonát, labdacicát, kiszorítóst és fociztunk is vegyesen a fiúkkal. Hajtottuk az ugrálókötelet egyedül és társakkal is. Golyóztunk. Volt hinta az iskolaudvarban, amiről a lendület alkalmas pontján ki-kiugrottunk. Persze csak akkor, ha nem látták a felnőttek! Hasonlóan veszélyes foglalatosság volt a kereszt domboldalán végrehajtott magasugrás. Szerencsére ezt is megúsz- tuk baleset nélkül! Imádtam pingpongozni. Már ötévesen megtanultam ütögetni a régi asztalon, amit később követett a szabályos zöld asztal. Nagy előnye volt, hogy télen-nyáron rendelkezésre állt. Kortársaim közül Csuka Fecóval volt jó játszani, mert jól pingpongozott. Idővel mindig adódott egy-egy jól játszó partner, akivel nagy csatákat lehetett vívni. Csuka Fecó a sakkozásban is ügyes volt. A kuglinak, dobókarikáknak, társasjátékoknak is télen értékelődött föl az ázsiója, ha sok hó esett, és csak a szomszédokban lakó gyerekek tudtak eljönni az iskolába. Jó ügyesítő játék volt a „paja”, ami hegyes végű esztergált figura volt. A rácsavart ostorral kellett indítani, és aztán ostorozva minél tovább forgásban tartani. Mi is kaptunk a gyerekektől ilyent, és az iskola köves folyosóján hajtottam én is versenyben. Télen szép volt a havas táj, de a szánkózásból hiányzott a lesiklás gyönyöre. Egymást húzogatni elég strapás volt. Valamivel jobb volt a helyzet, ha többen voltunk. Édesapám szokta mesélni, hogy Pannonhalmán a várdombról milyen jól lehetett ródlizni. A „lejtő” nekünk a régi iskola romjainál kialakult kb. 20 méteres szakasz volt, ahová felhúztuk a szánkót, majd ráültünk, és lesiklottunk a Piroska néni ék felé. Itt vett rá egyszer Kati, hogy a megfordított szánkóval csússzak le. A fizikával még nem lévén tisztában ráálltam a javaslatra, aztán a borulás után mehettem megszabadulni a cipőmbe, nyakamba kerülő hótól a testvéri kacaj kíséretében. Építettünk hóembert és hógolyóztunk is, de nem lelkesedtem érte, mert hamar kihűlt és megfájdult a kezem, a fiúk meg különben is kemény hógolyót gyúrtak, és jobban céloztak. Viszont imádtam csúszkálni! Alig vártam, hogy alkalmas jég legyen a szomszédos belvizeken. Manyiékkal, Éváékkal sokat csúszkáltunk. Korcsolyánk nem volt, illetve apa gyerekkori korcsolyáját nem lehetett jól rögzíteni a cipőmre, így maradt a cipőtalp. Egyszer egyedül csúszkáltam a Csendes Pista bácsiék vályogos gödrén, amikor egy óvatlan 115
