Gszelmann Ádám: Sűrűtajó iskolája - Thorma János Múzeum könyvei 32. (Kiskunhalas, 2001)
Visszaemlékezések
Saját emlékeim 1935. február 11-én születtem Ágasegyházán, a Sárga iskola mellett laktunk, ahol a Gallai tanító úr és felesége, Csitári Mária tanított. 1940-ben költöztünk Tájóba. Augusztusban jártam először a tajói iskolában misén. Ekkor mondta a nagynéném, hogy ide fogok járni iskolába és bemutatott a tanító néninek, aki megsimogatta a fejem. Ez volt az első találkozásom az iskolával. Utána átmentünk az iskolán alul lévő Grezsa tanyába, amit akkor Gajdacsi Józsi bácsi bérelt. Az aranykalászos gárda tartotta ott az aratás befejezése alkalmából színes, látványos módon az új kenyér ünnepét. Szólt a zene, szalaggal, búzakoszorúval feldíszített kocsik vonultak fel, magyar ruhába öltözött lányok, legények táncoltak. Sajnos, mi nem sokáig maradtunk. Este bál volt. Az iskolába járás emlékei 1941. szeptember elsején édesanyám felöltöztetett, kézen fogott és mentünk az iskolába. Az évnyitó után odavezetett a tanító nénihez és megkérte, hogy délben a Süli Jenővel küldjön haza, majd elment, én meg maradtam. Megkaptam a padban a helyem, a palatáblát, palavesszőt és a hozzá való szivacsot. A tanító néni megkérdezte, ki tud verset mondani. Örömmel jelentkeztem és már fújtam is: Vett a német két kutykát, Egy fehéret, egy tarkát... Az eredmény az lett, hogy a gyerekek teljes torokból hahotáztak, a tanító néni is meglepődött a nyomdafestéket nem tűrő szövegen és azt mondta: Ilyen ügyes kislány nem mond ilyen csúnya verset. Úgy megszeppentem, hogy nem is írom le, inkább mindenkinek a fantáziájára bízom a folytatást. Másnap aztán kezdődött a tanítás. Nyolc óra előtt, párba állás után bementünk a terembe. A nagyobbak elkezdték kórusban mondani az egyszeregyet, mi hallgattuk, figyeltük. Amikor befejezték a tízes táblát is, akkor bejött a tanító néni. Mi felállva köszöntöttük: Isten hozta! Utána imádkoztunk: Én Istenem, felébredtem, Te őrködtél én felettem, Köszönöm, hogy megtartottál, Hogy felettem virrasztottál. Utána elmondtuk, a Most segíts meg, Máriát, amit úgy fejeztünk be: Drága szűzanyám, könyörülj a kis Mariskán! Ugyanis egy súlyos beteg húga volt az egyik osztálytársunknak. Hamarosan elérkezett a betűtanítások ideje. Az első betű az „a” és hozzá a mese: Peti felment az almafára almát enni, beleharapott az almába, de hirtelen megfájdult a foga. Futott édesanyjához, de arcához szorított tenyérrel csak annyit tudott mondani: „a”. így jött mesével minden betű. Azután kaptunk egy darab újságot, amelyen az összes „a” betűt kipontoztuk. Ez így ment addig, míg az összes betűt megtanultuk. Hanem egyszer a nyomtatott betűk megbetegedtek, lesoványodtak, kapaszkodó kellett nekik, hogy el ne essenek. így lett belőlük írott betű, azok szavakká, majd mondatokká bővültek. így értünk el karácsonyig. A téli ünnepek megrendezése mindenkor összekapcsolódott a szeretetteljes készülődéssel. A kicsik azért várták nagy izgalommal a Mikulást, mert kíváncsiak voltak, mit kapnak. A nagyokat pedig az tartotta lázban, vajon mi lesz a munkájuk eredménye, hogyan tekintenek majd az elsősök, másodikosok a lányok kanálkatijára vagy a fiúk keljfel- jancsijára. A karácsonyi ünnep Táj ón mindig mindenkiben szép emléket hagyott. Énekkel, verssel, színdarabbal vegyes műsort tanított velünk a tanító néni. Volt egy nagy angyal, Gábriel és hat krepp-papír ruhába öltöztetett kis angyal. A ruhájuk rózsaszín volt meg világoskék szépen kipödörve fodrosra. (De sokat pödörtem!) A szárnyuk fehér, fejükön glória aranypapírból. Szerepelt Szűz Mária, Szent József, kis Jézus, körülöttük pásztorok, királyok. A fényt petróleumlámpa, zseblámpa, biciklidinamó adta. A műsor után minden 106
