Vorák József: Halasi móringlevelek - Thorma János Múzeum könyvei 31. (Kiskunhalas, 2009)
A házassági szerződések hagyománya Kiskunhalason
A házassági szerződések hagyománya Kiskunhalason Születés és halál között az emberi élet kiemelkedő eseménye a házasság. A római katolikus egyház ma is szentnek és felbonthatatlannak tartja. Jelentőségét mutatja, hogy magyar népszokásaink számottevő része a házasságkötéssel kapcsolatos. Az alkalom időhöz, helyhez kötött, szigorúan meghatározott rendjét, az ezekben résztvevők szerepét, a cselekmény részleteinek fennkölten magasztos ünnepélyességét, vagy tréfára váltó humorát azok minden szertartásosságával, teátrális dekorativizmusával együtt a közösség teremtette meg, alakította, szabályozta, s gazdagítva tette teljessé a maga sajátos törvényei szerint. A mindenkori egyházi vagy világi felsőbbség éppen érvényben lévő szabályai ebben csak úgy és annyiban juthattak szerephez, amennyiben a közösség magáénak fogadta, beillesztette azokat hagyományai közé. A kereszténység a házasságot „mennyei” rangra emelte, ám az ehhez anyagi alapot teremtő családok tagjai mindig „földi” emberek maradtak. Az „enyém-tied” téveszthetetlen elkülönítése az élet minden területén érvényre jutott, de talán sehol sem olyan mértékben, mint éppen a házassággal kapcsolatos vagyoni egyezkedések során, vagy a végrendelkezéseknél. A házasságot megelőző egyezkedésben nemcsak a két házasulandó fél, hanem valamennyi felmenő és oldalági közvetlen vérrokon érintett volt. A vagyon feletti osztozkodásban, alkudozásban, a vagyon védelmében alig találunk különbséget a főúri, nemesi vagy akár a legcsekélyebb anyagiakkal bíró paraszti osztozkodók között. A vagyoni helyzetnek — ritka kivételtől eltekintve -, már a párválasztásban is meghatározó szerepe volt, s minél módosabb családok gyerekeit szándékoztak egymáshoz kötni, ez annál inkább egyedüli feltétellé vált. Azt a vagyoni egyezkedést, amelyet a házasság megkötése előtt a két fél egymás között, vagy meg inkább nevükben családjaik lefolytattak, s a szokás közvetlenül a házassági cselekménysorhoz kötődött, népünk móringolásnak, a kialkudott és az egyezségben meghatározott anyagiakat móringnak mondta. Az egyezség szerint a magtalan asszonynak, vagy a másik félnek halála esetére felajánlott (kialkudott) vagyoni, özvegyi biztosítékot pedig kontramóringnak nevezték. Míg a fenti, általánosító megállapításnak a szokásra vonatkozó első fele magából a gyakorlatból is kitűnik, a ’móring’ tartalmát a forrásanyag gyér, hiányos volta, gyakran pontatlan lejegyzése, a későbbi adatközlők eltérő, ellentétesnek tűnő meghatározásai miatt kevésbé sikerült tisztázni. Táj szótáraink a házassági szerződésekben hozományként1, a nő vételáraként1, az ismét nősülő családos özvegyember által felajánlott biztosítékként3 határozták meg. Régebbi lexikális közlések a ’nászajándékkal’, ’jegyajándékkal’, ’jegybérrel’, ’hitbérrel’ egyképpen azonosították4, vagy nevéből eredeztetve éppenséggel leszűkítették a középkori eredetű német Morgengaba-nak megfelelő ’hajnali ajándék’-ra.5 A ’Morgengabe’ elnevezés eredeti német voltában is többféle, de mindig a házassággal kapcsolatos ajándékozást, kikötést fedett. Luther bibliafordításában pl. a menyasszony vételárát jelentette. Az azonos elnevezésű német tartalmi változások történeti, rendi helyi elkülönülések révén jöttek létre. Amit nekünk a német Morgengabe történeti, helyi tartalmi változataiból mindenképpen tudomásul kell vennünk, az az, hogy akár az ó-német nemesség köznépivé váló gyakorlata, akár a más ágon kiforrott és a Sachsenspiegel-ben (középkori német törvénytárban) rögzített szász szokásgyakorlat végső kifej léseikben özvegyi végkielégítést, biztosítékot célzott.6 Ezek a német nemesi vagy köznépi házassági törvények, szokások hazánkba kerülvén, könnyen azonosulhattak a már kifejezetten az özvegyi állapotot könnyíteni kívánó magyar törvényes ’hitbérreT, de akár a szentistváni 8
