Vorák József: Halasi móringlevelek - Thorma János Múzeum könyvei 31. (Kiskunhalas, 2009)
A házassági szerződések írói, tanúi
tételes jogban alig vagy éppen nem voltak járatosak, mindenkinél jobban ismerték mindazt, amit abból a helyi népi jog magáénak vallott, elfogadott, s még inkább azt, ami ellen határozottan állást foglalt. így az általuk ügyefogyottan leírt szerződések a móringolás helyi szokásának, a helyi házassági egyezkedéseknek gazdag adatforrásai, amelyekből a szerződők származása, rendi hovatartozása elénk tárul. Ezeken kívül is képet kapunk a korabeli halasi katolikus nép házassági vagyonjogi rendszeréről, s az ehhez kapcsolódó helyi történeti, néprajzi, irodalmi értékű kulturális hagyományairól, amelyeket másutt már hiába kutatnánk. S minthogy ez az emlékanyag 80 éven át helyben is változó világ emlékeit rögzítette, magát a változások folyamatát is megvilágítja előttünk. Azt illetően, hogy az általánosan követendő népi etikai normákon kívül mi a jó, mi a helyes, mi a törvényes, mi az igazságos, az egyezségek megkötésében részt vevő násznagyoknak, leíróknak, szülőknek, az atyafiságnak egyazon időben eltérhetett és gyakran el is tért a véleménye. Értékítéletek, véleménykülönbségek, értelmi, érzelmi, vagyoni, egyéni és közösségi indítékok mindenkor különbözhettek. Ezeket az idők folyásával a legerősebben ható tényező, a közösségnek az egyénre ható ereje terelte a fejlődés újabb állomásai felé. Szerződéseinkben majd egy évszázad írásos adata szolgálhat bizonyítékul arra, hogy még a legstatikusabbnak tűnő, legkonzervatívabb népi közösség legsajátosabban és változtathatatlannak tartott felfogásában is történhettek és történtek is változások. Példaként itt annyit, hogy a szerződésekből a házasulandók a leányági örökösödést, az özvegy jogait illetően a korszak végére általánosságban más álláspontot vallottak, mint a korszak elején. Ez pedig csakis úgy történhetett, hogy a közösség mindenkori irányt szabói, példaképnek tekintett hangadói más felé terelték a hozzájuk tanácsért járulókat. Az élet minden területére normatív szabályokkal szolgáló papok, a néphez közelállónak elismert közhivatalnokok, a népből kiemelkedett, de vele együtt élő tanítók, a paraszti életből kiláboló-félben lévő, világlátottabb, tájékozottabb iparos lakosság és a mindezeknél közvetlenebbül ható írástudó, vezetőnek elismert paraszt személyiségek, a násznagyok épp úgy formálói voltak ennek a helyi népi joggyakorlatot kialakító, egyengető folyamatnak, mint maguk a házassági szerződéseket kötő házasulandó fiatalok. A leendő násznagy, ha a szerződéskötésnél is jelen van, tisztsége: ’bizonyság’. Wass András, mint a legény részéről, Sebök István pedig a leány részéről való ’bizonyság’. Az anyakönyvbe mindkettőjüket násznagyként jegyezték be (65. Hsz). A közösség által kijelölt, önként vállalt szerepkörükben helyt állottak, mint halasi mondás szerint „főkapi” (fölkapott) násznagyok. A közösségen belül foglalkozási, vagyoni elkülönülés szerint minden rétegnek meg voltak a maguk kedvelt násznagyaik. Szerepkörük kiterjedhetett a lánykéréstől, kiadástól kezdve a házassági egyezkedések lefolytatásán keresztül a házassági szerződések megírásáig, hitelesítéséig. A móringolás helyi szokásrendszerén belül a közösség vélekedése az egyezkedők szándékai mellett az ő tanácsuk a legerősebb, legelevenebben ható erő a szerződések létrejöttében. Bizonyos, hogy az egyezségkötést létrehozó násznagyok kiválasztásában közrejátszott a násznagyos ember tekintélye, a város társadalmában elfoglalt helyzete, rangja. Ez esetben még akár protestáns hitű is lehetett katolikus vőlegény vagy menyasszony násznagya. Atyafíságos vagy baráti szempontok is közrejátszhattak fölkérésében. De ahol a házassági egyezség megkötésében is közre kellett működniük, ott kiválasztásuknál, felkérésüknél döntő szempont lehetett köztudott rátermettségük. Megfogadásuk, bár erre semmiféle adattal nem rendelkezünk, valószínűleg valamiféle ellenszolgáltatással járt, de a kiválasztás mindenképpen bizalom alapján történt. A halasi katolikus házassági anyakönyvben minden házasságkötés bejegyzésénél kü- lön-külön beírták a házasságkötők násznagyainak nevét. (Egészen egyedülálló esetnek tekinthetjük, hogy az 1838-ban összeházasodó 54 éves Tóth Ferenc özvegyember vőlegény 44
